A sűrű, zöldellő lombok alatt könnyen kifürkészhető egy sebes fehérség. A madarak riadtan hagyták el fészkeiket. Fentről köröztek, s várták, mikor lesz végre vége a fenyegetésnek. A Vadász újra eljött, és egy apró tapsifülest szemelt ki prédájának. A nyúl gyorsan kapkodta a lábait. Esze ágában se volt megadnia magát neki. Még hogy ő legyen a vacsorája...
Árkon-bokron át szaladt, de a kék szemű ragadozó csak nem maradt le tőle. A közelben egy két lábon járó is tanúja volt az eseménynek: Csodálta a farkas és a nyúl kitartását, egyik se tántorodott el a céljától. Majd a nagy fehérség hirtelen elrugaszkodott, s a szegény pára megijedve, becsusszant egy kiszáradt árokba. Ahonnan már nem volt menekvés. A némber óvatos léptekkel közeledett feléjük, s fentről nézte végig, hogyan oltja ki a fenevad az apró állat életét, egyetlen harapással:
– Egy vérbeli vadász...
Még sose látott ehhez hasonlót.
A Farkas nagy nehezen kimászott a mélységből, s a nőt meglátva, hirtelen megdermedt. Annyira, hogy még a zsákmányát is kiejtette a szájából. A nő kis kis léptekkel közeledett felé, s próbálta megnyugtatni:
– Nyugalom, nem akarlak bántani. Mióta vagy te ilyen, szépségem?
A farkas mintha értette volna az emberi nyelvet, s bizalmasan lépdelt felé. A kék szemeiből pedig áradt a kíváncsiság. Jól végig mérte a nőt, nem látott nála semmi olyan tárgyat, amivel árthatna neki. De akkor miért ilyen barátságos vele? Mit ért azalatt hogy „mióta ilyen”?
– Látod, nem akarok ártani neked – nyújtotta felé a kezét, s gyengéden megsimogatta a bundáját:
– Sok farkast láttam eddig életemben, de hozzád hasonlót még nem. Hadd segítsek. A nyuszit is magaddal hozhatod, bár az én főztöm, szerintem az jobban fog ízleni neked. Ki tudja mióta nem ettél már főtt ételt.
A farkas értetlenül oldalra döntötte a fejét, majd visszatekintett a kimúlt tapsifülesre. Kár lenne itt hagynia, ha már annyi energiát fektetett bele, hogy az övé legyen. A nő megvárta őt, s együtt elindultak a kunyhója felé.
Odabent ropogott a tűz a kandallóban. Kellemes melegség árasztotta el a helységet.
– A nevem Elza. Azért hoztalak el ide magamhoz, hogy segítsek rajtad. Tudom, hogy egy varázslat miatt lettél ilyen, amilyen most vagy. Az erő, ami áramlik belőled, sötét mágiára vall. Aki ezt tette veled, akár meg is ölhetett volna...
Szemmel láthatóan, Elza a kimert ételbe belekevert valamit, s úgy tette le a farkas elé:
– Egy csepp se maradjon – derült mosolyra az arca. Az ordas bizalmatlanul belenyalt, s amint az íz régi emlékeket elevenített meg benne, mohón kiürítette a tálat. Elza elkényelmesedett, s várta a hatást. Érdekelte, ki az áldozat a farkasbőrben. A jószág elfeküdt, rosszul viselte a ráhatást.
Ahogy jobban megfigyelte, az ordas nem férfivé, hanem nővé formálódott. Hihetetlenül ifjú nővé:
– Szinte még gyermek... – ámult el, s gyorsan előkerített valamit, amivel betakarhatja a csupasz testét:
– Így már jobb... mindjárt kerítek neked valami ruhát is. Addig maradj itt a tűz mellett.
A kék szemű, megfakult hajú, ifjú hölgy széttárta a ponyvát, hogy jobban megnézhesse magát. Annyi idő után, végre újra ember lett. A távolabb fekvő nyúl tetem már nem tűnt oly ízletesnek, mint farkasbőrben. A tűzön melengetett ételnek az illata, nem csak ismerősnek, de étvágygerjesztőbbek is bizonyult:
– Ez vaddisznó pörkölt lehet...
– Nem lehet, hanem az is. Tessék – nyújtotta át neki az egyik ruháját:
– Ha szégyellős vagy, ott a sarokban is felöltözhetsz.
– Köszönöm. De honnan tudtad? – kérdezte a kék szemű, meglepetten.
– Úgy, hogy boszorkány vagyok.
Kaylin megfogta a ruhakupacot, s arrébb vonult. Olykor bizonytalanul tekintett vissza az boszorkányra. Korábban csak egy embert ismert, aki ilyen csodákra volt képes.
Emlékei most még homályosak. Nem is érti, hogy történhetett meg vele, hogy egyik pillanatról a másikra farkassá változott. Az tehette, akit annyira becsült és tisztelt? A kérdésére, lehet, soha nem lel választ. A boszorkány elfordította a fejét, amíg Kaylin öltözött:
– Fekete mágia.
– Tessék? – kérdezett vissza a kék szemű.
A boszorkány hellyel kínálta, s beavatta a tudatlant a mágia világába. Kaylin pedig figyelmesen, döbbenettel az arcán hallgatta.
– Egy démon átkozott meg. Nem tudom, mit követtél el ellene, de nagyon felbőszíthetted...
A boszorkány hellyel kínálta, s beavatta a tudatlant a mágia világába. Kaylin pedig figyelmesen, döbbenettel az arcán hallgatta.
– Egy démon átkozott meg. Nem tudom, mit követtél el ellene, de nagyon felbőszíthetted...
A fiatal nő mélyen elgondolkodott:
– Alig emlékszem valamire...
– Majd visszanyered az emlékeidet. Légy türelemmel – nyugtatta a házigazda. Kaylin úgy érezte, ahhoz, hogy meggyőződhessen arról, az elmélete igaz-e, el kell mesélnie a boszorkánynak a történetét:
– Apám férjhez adott... de megszöktem az esküvő napján – kezdett bele halkan – Volt valaki, aki nagyon közel állt hozzám – próbálta felidézni az arcát, az alkatát, de csak a hangja, s az maradt meg benne, amit akkor mondott neki:
– Azt mondta: „Kainan nem ember, hanem egy démon”.
A boszorkány tekintete fenyegetővé vált:
– Kainan atya nem veszélytelen. Sok boszorkányt küldött máglyára, köztük az anyámat és a nagyanyámat.
Kaylin sajnálta a boszorkányt, azonban bízni nem mert benne. Sok minden megfordult a fejében, még az édesanyja titokzatos halála is.
A boszorkány szemeiből szikrák pattogtak, a szájából áradt a düh és gyűlölet, melyet az elhangzott név váltott ki belőle:
– Régen se volt jó ember. A többi ember csak azért tiszteli, mert megmentette őket a démonok királyától és a csatlósaitól. Szövetséget kötött a boszorkányokkal a győzelem érdekében. Előtte pedig vadászott rájuk...
Kaylin emlékeiben a férfi pont az ellenkezőjeként elevenedett meg benne: mester, gondviselő és a hős. Felfoghatatlan volt a részéről ilyen szörnyűségeket hallani róla. Az apja is bízik benne.
Elza hosszú percekig hallgatott, majd eszébe jutott, hogy vendége van:
– Sajnálom, hogy ilyesmivel árasztalak el. Sose hazudnék. Én is az áldozata vagyok, ahogy te is. Tudom, hogy ő tette ezt veled. Rajta kívül más démon jelenlétéről nem tudunk.
– Többen is vagytok?
– Igen, de mindenki máshol húzza meg magát. Egyelőre az erdő a legbiztonságosabb. Kainan atya az utóbbi években már nem küld minden felé zsoldosokat. Fogalmunk sincs, miért.
– Miért vadászik rátok? – kíváncsiskodott miközben a haját fonta.
– Szerintünk egy boszorkányra van szüksége ahhoz, hogy elérje a célját. Bocsánat – kapott észhez, s egy pillanat múlva így folytatta: – Kainan atya úgy győzte le a démonok királyát, hogy a testébe zárta. Ennek következményeképp vakult meg. Ha visszanyeri a látását, akkor a démon visszatér, persze az ő testében.
Kaylin szótlanul ül, s elengedte a meglazult, befont hajfonatát. Elza az asztalról elemelt egy darab fonalat, s odanyújtotta neki:
– Tessék, ezzel megkötheted – ült vissza a helyére, s folytatta a mesélést:
– Mindig is hiú volt... Gondolom, nagyon zavarja a vaksága. Egy boszorkány tudására van szüksége, hogy úgy kaphassa vissza a látását, hogy a démon ne szabaduljon el.
– Ott voltál, amikor ez történt?
Elza jól végigmérte Kaylint:
– Nem. Csak arra a napra emlékszem, amikor a nagymamám elrejtett minket az inkvizíció elől. Nem találtak ránk, de őt és az édesanyámat elvitték. Ő mesélte.
– Az én édesanyámat is elvitték...
A boszorkány szemeimben látszott, ő már összerakta a képet:
– Azért, mert boszorkány volt. A papnak pedig nem véletlenül kellettél. Kicsi, ártatlan, és sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de még tudatlan is... Több vagy annál, mint hinnéd.
Kaylin az éjszakát Elza kunyhójában töltötte.
A boszorkány tanácsára a fiatal nő nem viselte tovább a nevét, ezért Vadásznak hívatta magát. Továbbá az ő segítségével, idővel felkészült arra, hogy újra emberként éljen, az emberek között. Minden áldott nap az erdőt járta, s vadászott. Úgy, ahogy az emlékeiben az édesapja is. A napi zsákmányt pedig eladta, a bevételből telt neki szállásra és élelemre.
Egy esztendő után visszatért abba az erdőbe, ahol Elza rátalált. De a kunyhója helyén csak elszenesedett gerendákat és köveket talált. Egy szürke öreg farkas ment oda közelebb, s szimatolni kezdett:
– Attól tartok Lulu, az inkvizíció járt itt. Remélem, Elzának sikerült meglógnia előlük...
A farkas tovább szimatolt, s rövidesen maradványokra bukkant. Kaylin ekkor értette meg, édesapja miért óvta őt annyira. Miért cimborált Kainan atyával: mindvégig az ő életét védte. De ő gyermekként, meggondolatlanul a másik oldalt választotta. Ahogy arról már korábban megállapodott Elzával: meg kell találnia a boszorkány húgát, Elvirát, és ha szükséges, végeznie kell Kainan atyával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése