2017. november 21., kedd

Simnovella: "Just a Moment" Írta: S.Sab



"A születés nem más, mint a halál kezdete."



Az idő repül, bármit is tegyünk. Menekülhetünk, de egyszer úgyis utolér. Nem tudsz elfutni, bármennyire is próbálkozol. Add át magad, és használd ki az idődet. A legtöbbet hozd ki magadból, hiszen csak egy életed van.
Az élet ajándék. Becsüld minden egyes percét, hiszen nem tudhatod mikor ér véget. Nem tudhatod mit hoz a holnap. Élj ahogy szeretnél, kövesd az álmaid és harcolj, hiszen sohasem tudod, mikor lesz vége.



Egyszer mindenki megöregszik, ahogyan mi is. De mi is voltunk fiatalok, szórakoztunk, éltünk kedvünk szerint, és kihasználtuk a nekünk szánt időt. Én úgy érzem, az életem csodás volt. Bár tudom, hogy mindjárt az én időm is lejár. De nem csinálnám vissza, nem szeretnék újra fiatal lenni, hiszen én megéltem már azt a jót, amit nekem szánt az ég.
Képek lógnak a falakon. Rólam, és egy fiúról, férfiről... ezernyi emlék, száz meg száz pillanat, amit nem adnánk semmiért sem.


74 évvel ezelőtt...
Pontosan 8 éves voltam, mikor édesanyámmal, Karennel nyaralni voltunk. A nevem Lisa. Kicsi voltam még és szeleburdi. Imádtam anyát. Mindig mellettem volt, jóban és rosszban egyaránt, vigyázott rám és néha megszidott ha rossz voltam. De én voltam a szeme fénye.


Egy tóhoz értünk. Egyből felfigyeltem a csónakokra, vonzott a víz.
- Anya, Anya! - rángattam meg a pulóverét. - Szeretnék csónakázni! Kérlek! -néztem rá bociszemekkel, hiszen ez minden édesanyára hatással van...
- Hát, nem is tudom...- gondolkodott. - Legyen, gyere béreljünk egyet.-tudtam, hogy nem tud ellenállni nekem.


Percekkel később már egy csónakban ültünk. Figyeltem a hullámzó vizet, a madarakat és anyát, ahogy evezett.


Csodálkoztam azon, hogy mennyire gyönyörű. Beleszerettem a helybe, és úgy éreztem, ezt anyának is el kell mondanom...


- Anya... - kezdtem a mondanivalómat.
- Igen kicsim? - szegezte rám a tekintetét.
- Ez a kedvenc helyem! Olyan szép! Ha nagy leszek, elhozol ide még egyszer?
- Haha...Akár négyszer is. - mosolygott rám.


Kihajoltam a csónakból, és piszkáltam a vizet. Gondolkodtam és merengtem, mit mondhatnék még anyának. Ránéztem, majd elmosolyodtam.
- Te vagy a legjobb Anyuka!
Erre a mondatomra hatalmas vigyor ült az arcára, és egyben könnyek a szemébe, melyeket gyorsan letörölt, nehogy meglássam.
- Tudod mit? Elhozlak ide akár százszor is. -válaszolta. -Szeretlek!
Édesanyám betartotta a szavát. Évek teltek el, de újra itt találtuk magunkat.


7 év telt el, 15 éves lettem, mikor anya újra elhozott ide. Egy hétre jöttünk...csodás egy hét volt, szuperül éreztem magamat. Utolsó nap volt a nyaralásunkból.
Délután négy óra lehetett. Tudtuk, hogy másnap reggel indulunk haza, így még utoljára eljöttünk csónakázni.


Közeledtünk a kassza felé, ahol a csónakokat lehet bérelni. Két ember ült ott, a kasszás és a segítő. A segítő fiú körülbelül velem egyidős lehetett.


Őszintén megmondva a fiatal srácon megragadt a szemem. Egyre közelebb értünk hozzájuk. Le sem tudtam venni a tekintetem a fiúról.


Szőke hajú, kék szemű volt. Mikor rám nézett, átfutott rajtam a hideg. Nem tudom miért, de rámosolyogtam, és furcsa módon ezt a mosolyt viszonozta.


Miután a tekintetünk találkozott, ős is folyamatosan engem nézett. Követte a lépteim a szemével. Valami megfogott benne...
Volt ebben a fiúban valami különleges, amely senki másban sem volt. Amikor ránéztem hevesen dobogott a szívem, és mosolyra húztam a szám. Elvesztünk egymás tekintetében.
Talán ezt hívják első látásra Szerelemnek?...


Beszálltunk a csónakba. Folyamatosan a part felé néztem, és figyeltem a fiút. Ő ugyan így tett.


Gondolatok cikáztak a fejemben. Száz meg száz megválaszolatlan kérdés. De az első és egyik talán legfontosabb kérdésem az volt, hogy miért néz engem folyton?
Talán azért mert én is bámulom? Vagy bennem is lenne valami különleges? Nem hinném...


Nem tudom mi ez... Azonban egy dologban biztos vagyok: nyomot hagytunk egymásban. 
Egy olyan nyomot, melyet nem lehet eltüntetni. Az ember érzi, mikor hagynak a szívében valamit, amelyet aztán nem lehet kitörölni onnan. Bármi is történjék, egy életen át magával hordozza azt.


- Anya figyelj... - szóltam édesanyámnak.
- Igen?
- Nekem az a fiú kell... - jelentettem ki.
- Mármint hogy az a szőke herceg ott a parton? - bólintott anyu a part felé.
- Igen, igen ő.
- Szerintem tetszel neki, már jó ideje téged bámul. - jelentette ki anyu határozott hangon.
- De mit csináljak? Menjek oda, vagy mi?
- Hát ezt neked kell eldöntened...


Miután kiszálltunk a csónakból, a hídhoz mentünk és figyeltük a vizet. Csak az járt a fejemben, hogy mit tehetnék. Féltem, hogy ha odamegyek, el fog utasítani.


Miközben elmélkedtem, hallottam hogy valaki a hídra lép, hátrapillantottam, és láttam, hogy a fiú megy el mögöttünk.


Úgy éreztem, ez az a pillanat, amikor lépnem kell, mert lehet hogy nem lesz már másik lehetőségem. Erőt vettem magamon, és beálltam a fiú útjába.


Egyből elmosolyodott, amint magával szemben talált.
- Szia. Ne haragudj, de elárulnád a neved? - kérdeztem meg határozottan.
- Miért? - húzta egy huncutabb mosolyra a száját, láttam rajta, hogy nem zavarom, sőt, még örül is annak, hogy ott vagyok.
- Hát csak szeretném tudni, esetleg bejelölnélek vagy ilyesmi. - mondtam neki.


- Jack. Add ide a telefonodat, beírom. -mosolygott, majd kivette a telefont a kezemből, és bejelölte magát.
El sem hittem, hogy ez ennyire könnyen ment, nagyon boldog voltam. Miután beírta a nevét, visszament dolgozni.


Anyával leültünk a tó partjára egy padra.
- Ez elég merész volt. - szólalt meg anyu először.
- Hát igen. -nevettem el magam. - De hát egyszer élünk, nem? - néztem rá mosolyogva.
- Végül is...én biztos nem mertem volna. - nézett félre anyu.


Abban a pillanatban anyának megcsörrent a telefonja, Stephan hívta. Stephan anyukám párja, bár külön él tőlünk.
- Ne haragudj szívem, de ezt fel kell vennem. - mondta anya.
- Persze semmi baj, csak nyugodtan, én ráérek.
Akkor anya felállt, és otthagyott.


Csak ültem ott egyedül. Elég sok idő telt el, mióta anya elment telefonálni. Bár ez már megszokott, hiszen akár egy órán keresztül is tudnak beszélni. 
Eközben már a csónakázótó is bezárt, gondoltam hogy Jack is hazament.
Hát nem szuper?...


Közben egy hang szólalt meg mellőlem:
- Te miért vagy egyedül?
felnéztem, és Jack állt ott. nagyon meglepődtem, és egyben a fellegekben is jártam.
- Hát anya elment telefonálni, aztán engem itt hagyott. - néztem rá.
- Nincs kedved eljönni sétálni? - kérdezte meg, egy kis mosollyal az arcán.
- De, de van!


Írtam anyának egy üzenetet, hogy elmentem, majd megyek a szállásra, ha végeztünk. Az elején főleg egymásnak meséltünk magunkról. 
Szépen lassan megismertük egymást, de persze közben az idő olyan gyorsan ment, hogy kezdett sötétedni.


Egy idő után már teljesen felszabadultan beszéltünk egymással.
- Kérdezhetek valamit? - szólt hozzám Jack.
- Persze. - válaszoltam.
- Elfelejtettem eddig megkérdezni, hogy van-e barátod? Csak nehogy esetleg megharagudjon rád, hogy velem eljöttél.
- Ó dehogy, nincsen. - vágtam rá egyből. - És neked barátnőd?
- Nem, szintén nincs. - válaszolt. - De gondolom kiszemelted az van. - nézett rám.
- Hát az akad éppen... - mosolyogtam rá.
- Sejtettem... - látszott rajta, hogy kicsit elkeseredett. - Gondolom ott lakik valahol a közelben, ahol ti is. - mondta, ugyanis mi elég távol lakunk innen, 160 kilométerre, és ezt Jack is jól tudja.
- Hát, nem éppen. - nevettem el magam.
- Akkor meg? - kapta fel a fejét.
- Hát jó messze lakik tőlünk. Szőke a haja, kék a szeme, magas... - néztem rá egy széles mosollyal az arcomon.
Ő is mosolyra húzta a száját. Láttam rajta, hogy leesett neki, amire célzom. Örömöt láttam az arcán.


Odanyújtottam felé a kezem, mire ő megfogta az enyémet. A szívem hatalmasat dobbant. Az egész testemet melegség és boldogság járta át. Egy jó ideig így sétáltunk, mikor egy kisebb tóhoz értünk, amely tavirózsával volt tele.


Megálltunk, mire ő átkarolt. El sem kell mondanom, mennyire hevesen vert a szívem. Óvatosan magához ölelt.


Egyszer csak elengedett. Szemtől szemben álltunk egymással, majd mélyen a szemembe nézett, aztán a számra, majd újra a szemembe.
Az egyik kezét a derekamra, a másikat pedig lágyan az arcomra tette. Közelebb húzott magához. Az ajkát az enyémhez érintette. Forró volt és édes.
Annyira lágy volt és óvatos, hogy még magam sem hittem el, hogy fiú tud ilyen gyengéden bánni lánnyal. Lágyan még közelebb húzta az arcom az övéhez, és kissé szorosabban tartott, mint előtte, és annyira figyelt rám.
Egy gyengéd nyelvjátékot játszottunk közben, hosszan és szenvedélyesen csókolt.
Ezek voltak azok a pillanatok, mikor elraboltuk egymás szívét.


Este 11 óra volt már, mikor úgy döntöttünk, ideje hazamennünk. Jack elkísért engem teljesen a szállásig, nehogy bajom essen éjszaka.


Amint visszaértem, felszaladtam a lépcsőn, be az ajtón, és egyből anya nyakába ugrottam.
-Látom jó volt.-mondta huncut hangon.
-Anya! Annyira! Nagyon! Köszönöm, hogy elhoztál ide! Te vagy a legjobb anya a földön!
Igen, megint kimondtam ezt. Mindig elmondom anyának, hogy ő a legeslegjobb. Annyi mindent köszönhetek neki, és örökre becsülni fogom őt.


Anya már lefeküdt aludni, amikor én még javában a telefonomat nyomkodtam. Láttam, hogy Jack írt. Átbeszéltük az egész estét.


Mindketten tudtuk, hogy holnap én hazamegyek... Jó messzire. Ezen töprengtünk, hogy mi legyen kettőnkkel, hiszen 150 kilométer nem vicc...
Jack azt mondta, hogy reggel eljön elénk, segít levinni a bőröndöket, és akkor majd döntünk. El sem kell mondanom mennyire féltem...


Eljött a reggel, a nap is javában sütött már. Lassan felöltöztem, reggeliztem, majd vártam, hogy Jack mikor ér ide. Nem sokkal később a csengő megszólalt. Egyből szaladtam le a ház elé.


Amint kiértem, szorosan magához ölelt, majd megcsókolt. Ugyan olyan csodálatos volt, mint tegnap este...
- Jack...-néztem rá. - Mi legyen?
- Figyelj...
Annyira izgultam, hogy mit fog mondani. Ha azt mondja felejtsük ezt el, újra összetörik a szívem, ahogyan már ezelőtt sokszor. Féltem, hogy Jack nem lehet az enyém, féltem, hogy elveszítem...
- Próbáljuk meg. - jelentette ki egy hatalmas mosollyal az arcán.
Annyira boldog voltam. Első látásra egymásba szerettünk, és tudtuk, hogy ez nem lehet véletlen.


Kihoztuk a bőröndöket, és anya is jött velünk le a buszmegállóig. Az úton végig beszélgettünk, anya is megismerte Jacket, és ahogy láttam, nagyon szimpatikus volt neki.


Mondanom sem kell, mennyire fájt a búcsú. Perceken keresztül szorosan magához ölelt. Már a legelejétől fogva tudtam, hogy nehéz lesz, de megéri majd a fáradtságot. 
A távolság az egyik legrosszabb dolog a földön, és ezt sok pár megtapasztalta már. Voltak akik feladták, és voltak akik a végsőkig harcoltak egymásért, mígnem végre tényleg együtt lehettek.
Akik nem adták fel és kitartottak egymás mellett, egy életre boldogok lehettek. És ezek voltunk mi is...
4 nap sem telt el, de én már újra Jackkel voltam náluk... Majd hetek teltek el, aztán hónapok...


Pontosan 2 hónappal az első találkozásunk után...
Ez egy döntő nap volt az életemben. Mindkettőnk életében. Akármilyen messze is voltunk egymástól, sokszor találkoztunk a két hónap alatt, és egyre jobban ragaszkodtunk egymáshoz.


Beültünk egy csónakba. Jack evezett. Sokáig a vízen voltunk, már kezdett sötétedni és az emberek is eltűntek, ezért úgy gondoltuk, szórakozunk egy kicsit...


Fiatalok voltunk, és élveztük az életet. Azokban a pillanatokban miénk volt a világ. Sok őrültséget csináltunk együtt és ez is közéjük tartozott.


A mai napig sem tudtuk, mi hozott minket össze. De egy dologban mindketten biztosak voltunk...nekünk találkoznunk kellett.
- Lisa... - szólt hozzám Jack.
- Igen?
- Szeretlek...és szeretni is foglak. Mindig.
- Én is szeretlek...
Ez így volt megírva egy könyvben. Egy égi forgatókönyvben, melyet odafent írtak. Az első percben már tudtuk, nekünk együtt kell lennünk. Kialakult köztünk egy olyan kötelék, egy olyan lánc, melyet nem lehetett elszakítani...


Miután kimásztunk a tóból csurom vizesen, elmentünk Jackék házába, ahol lefürödtünk.


A szobájában talán egy kicsit elkapott minket a hév. Jack a falhoz nyomott. Valami bizsergést érzetem, amelyet eddig még soha. Kívántam Őt... mindennél jobban kívántam. átadtam magam ennek az érzésnek...


Nemsoká a ruhák is a földre kerültek. Életemben először nem voltam szégyenlős. Éreztem, hogy neki így vagyok tökéletes...innen már nem volt visszaút...


Fiatalok voltunk, és bolondok. Nem törődtünk semmivel már, csak egymással...Nekem Ő volt az első... Féltem, majd később végül minden kétségem elszállt. Annyira vigyázott rám, mint a legféltettebb kincsére.
Talán korai lett volna? Lehet... de nem bántam meg. A mai napig sem bánom.
Ez volt az az este, amikor véglegesen megpecsételtük a sorsunkat. Egymás rabjai lettünk egy életre...


Ezek után gyorsan teltek a hetek, hónapok, majd évek. Mi pedig felnőttünk, együtt.


25 éves voltam, amikor kimondtuk az igent, és felhúztuk egymás ujjára a gyűrűt az oltár alatt.


Életem egyik leggyönyörűbb napja volt. Úgy éreztem magam, mint egy hercegnő, aki megtalálta a szőke herceget.


Az évek anyára is hatottak. Idősebb lett, és megőszült. De még mindig Ő volt a legesleggyönyörűbb édesanya. Ugyan úgy becsütem, mint régen, talán még jobban is.
Erősen szorított. Büszke volt rám. Azaz ránk...Rám és Jackre. Teljes szívéből szeretett minket, ahogy mi is Őt.


Talán kissé fájó szívvel nézte végig, ahogyan mi elmentünk. Könnyek gyűltek a szemébe...


De erre én akkor már nem figyeltem, hiszen ez ma az én napom volt. Az, hogy Jackkel összekötöttük az életünket, nem azt jelentette, hogy édesanyámat el fogom hagyni és kiesik az életemből.


De ki gondolta volna, hogy anya valamit nem mondott el nekünk? Talán csak azért, hogy ne rontsa el ezt a csodás napot?


Édesanyám a rákkal küzdött már egy ideje. És én észre sem vettem... Az esküvőnk után egy héttel feladta a harcot. Elment örökre, és itt hagyott engem ezen a világon, és egyedül Jack lett a családom...


Megszakadt a szívem. Anya volt a támaszom. A barátom. Az életem része. Soha sem gondoltam bele, milyen lesz egyszer nélküle. 
A keserűség lepte el mindenem, könnyek az arcom.
"A föld visszaveszi azt, ami az övé, de az élet árama mégis folyik tovább."
                                                                                                Saul Bellow


Dehát az idő múlik, és az élet megy tovább. De a fény az életünkbe visszatér egyszer. Az emlék és a seb ottmarad, de a fájdalom enyhül és a nap is kisüt egyszer.


Idősebbek lettünk, és talán bölcsebbek is kissé. Megosztottuk az életünket egy kisfiúval. A mi kisfiunkkal, Erickel.
Volt egy olyan hely, amelyet soha sem felejtettünk el.


Na igen, ez a fránya tó, amely életünk része lett, és a csónak, melyben mindig teljes biztonsággal ültünk.


Eric teljesen olyan volt, mint az apja, szőke hajú, gyönyörű kék szemekkel. Büszkék voltunk rá. Ő új értelmet adott az életünknek.
A világ egyik legcsodálatosabb része volt édesanyának lenni. Mindig abban reménykedtem, hogy legalább annyira jó anya leszek, mint amilyen az enyém volt.


- Büszke vagyok rá, hogy te vagy a feleségem.-mondta nekem Jack.
- Én pedig büszke vagyok, hogy te vagy a férjem, és csodálatos apa vagy. - mosolyogtam rá.
- Ugyanolyan gyönyörű vagy, mint 30 évvel ezelőtt, mikor ugyanitt, ugyanebben a csónakban ültünk. 
- Jack... szeretlek. Amíg csak élek.
- Én is szeretlek. Megígérem, hogy örökké veled leszek, és semmi sem választhat el minket.


Jack ígéretét belevéstem a szívembe. Sok sok év eltelt azóta, és mi megöregedtünk. Mondhatnám úgy is, hogy már fél lábbal a halálban voltunk. talán többel is, mint fél lábbal.


És elérkeztünk a történet elejéhez. Igen, én vagyok ez az öreg és ráncos vénasszony, Lisa. Talán már nem voltam annyira bájos és szexi, mint 15 évesen, de még így is ragyogott a szívem, hiszen mellettem feküdt életem szerelme, Jack. Eric felnőtt, és szuper ember lett belőle, akárcsak az apjából.
- Kincsem. - szólt hozzám Jack, mire én kinyitottam a szemem, és ránéztem. - Menjünk el Oda. -folytatta.
Igen, csak ennyit mondott. menünk el Oda. Én pontosan tudtam mit jelentett ez. Elmosolyodtam és bólintottam egyet.


Lassan és óvatosan felültünk. Már nem mozogtam túl jól, ami nem is csoda, hiszen 82 évesen nem várhatják el az embertől, hogy tökéletes állapotban legyen.
Jack segítette minden mozdulatom.


Belekaroltam Jack kezébe, tartott engem valamennyire, és biztonságot sugárzott. Igen, megint itt voltunk, ennél a tónál. Annyi gyönyörű szép emlék jutott eszembe, mikor megláttam a lágyan hullámzó vizet és éreztem a virágok illatát.
Ez a hely semmit sem változott. Ugyan ilyen volt akkor is, mikor 8 éves voltam, és most is, mikor már 82 vagyok.


Jack magához húzott, de már csak nagyon lágyan. Megcsókolt. Ugyan olyan volt, mint az első csókunk. Óvatos és tele érzelmekkel.
Van olyan, aki soha sem találja meg élete párját. Én 15 évesen megtaláltam az igazit, és ezért hálát adok. De ki gondolta volna, hogy ez lesz az a pillanat, amikor el kell válnunk egymástól?
Ki gondolta volna, hogy el lesz életünk utolsó csókja?


Hirtelen elkezdett fájni a fejem, és erősen szúrni a mellkasom. Szédültem, és nem bírtam megállni a saját lábaimon. Jack egy ideig tartott, de már ő sem bírt sokáig, hiszen rajta is elszállt ám az idő...


Engem teljesen elhagyott az erőm. Kezdtem teljesen elhagyni magam. Jack letérdelt, én pedig rátámaszkodtam.


Jack erősen tartott, és minden erejével védelmezni próbált mindentől, de hát meg kell mondjam őszintén...A Haláltól már nem tudott megvédeni...


Még az utolsó pillanatokban is harcolni próbáltam ellene, de már késő volt. A Halál győzedelmeskedett felettem. Már nem tudtam elfutni, utolért...

Az élet egyszer véget ér. De mindenki hagy maga után valami szépet. A halál nem egy kiküszöbölhető probléma, azonban nem kell ettől félni. Attól kell félni, hogy éltél-e igazán...
Én már ettől sem féltem. Egy olyan tökéletes életet kaptam, melyről mások még csak álmodni sem mernek. És bizony senki nem ússza meg életben az életet.


Jacknek összetört a szíve, mikor én elmentem. Eric próbált rá vigyázni.


Ellepte őt a gyász, és nem tudott túllépni rajta, akármilyen erősen is próbálkozott.


Eric küszködött a könnyeivel, erős próbált maradni, de legbelül ő is összetört. De előtte még ott állt az élet, és ezt Ő is nagyon jól tudta.


Jack azonban egy olyan dolgot vesztett el, amelyet már nem tudtak pótolni. Egy sebet hagytam magam után a szívében.
Mi már egymáshoz voltunk kötve, és tudtuk, hogy egymás nélkül már nem tudunk élni.
Az utolsó gondolatom: Találkozunk "Odafent!"


Két hét sem telt el, mikor Jack is feladta a harcot. Azaz helyesbítek, az életet adta fel, mivel Ő már nem harcolt azért, hogy élhessen.
Egy olyan űrt hagytam magam után, melyet már ő sem tudott feldolgozni. Utánam jött a Halálba.


Eric is összetört, hiszen elvesztette a szüleit. Ámde volt már mellette valaki, aki miatt továbbra is érdemes volt élnie.
Egy lány.


Aki azt mondja, nincs igaz szerelem, az téved. A miénk az volt. Az esküvőn azt mondtuk az oltárnál, hogy csak a halál választ el.
Van akit még a halál sem tud elválasztani, hiszen Odafent újra egymásra találnak, és folytatják az utat, amit elkezdtek.


- Jack. - álltunk ott Eric és a lány felett, rájuk meredve.
- Igen?
- Szerinted Eric jól lesz?
- Biztos vagyok benne, hogy nyomot hagytunk, de igen. Kapott helyettünk egy lányt. - nézett rám egy őszinte mosollyal az arcán.
- Szerinted neki ő lesz az Igazi? - néztem őket továbbra is.
- Biztos vagyok benne. Ez a lány mindig mellette lesz, és vigyázni fog rá helyettünk is.
- Kár, hogy nem lát és nem hall minket. Annyi mondanivalóm lenne még neki...- néztem Ericre.
- Tudja, hogy szereted. Csodálatos édesanya voltál. - nézett rám újra Jack, mire én is elmosolyodtam.


Elfordultunk, és távolodni kezdtünk tőlük.
- Szóval minden rendben lesz, ebben biztos vagyok. - mondta Jack.
Már csak folyamatosan nevettünk, őszintén, és boldogan, ahogy egész életünkben tettük, bár tudtuk, hogy ez már nem a való élet.


Megálltunk a temetőben lévő kicsi tónál. Jack magához ölelt, ugyan olyan szeretettel, ahogyan régen is. Néztük a vizet, a fényeket és a virágokat.


- Talán a Mi időnk már lejárt... - kezdte Jack. - De tudd, hogy veled egy élet sem volt elég.
- Szeretlek. És szeretni is foglak, Örökké!


Jack betartotta az ígéretét. Nagyon régen, nagyon nagyon régen megígérte, hogy mindig szeretni fog. Nekem szentelte az életét. Holmi kislánynak adta 15 évesen a szívét. Én voltam az a kislány.
Azt kell hogy mondjam, az idő vasfoga mindenkivel elbánik. Bármit teszel, az élet pálcát tör feletted. Az élet rövid, ki kell használni. Nincs olyan, hogy rossz élet. Csak élni tudni kell...de meghalni bárki tud.
Legyőztük a távot, legyőztük a nehézségeket, és legyőztük az életet. Bár a halál felett nem tudtunk győzedelmeskedni, de azt megtanultuk, hogy AZ ÉLET AJÁNDÉK!


"Az igaz szerelemnek nincs köze az értelemhez (...). Az igaz szerelem őrültség."