2017. augusztus 28., hétfő

Ghost in the Body - Legend of Ayka: 1. rész: Elhívatás Írta: *Kyra* (+12)



Zora legendájából megismerhettünk Timurt, a szerzetest. Timur hazatérésekor újjáépítette a helyiekkel a lerombolt templomokat. Szerzeteseket és papnőket avatott fel, s osztotta meg velük személyes élményeit a szellemekről. Neki és a követőinek a feladata volt, hogy hirdessék a szellemek békés szándékát az embertársaink felé.



Azonban ez idő alatt, rengeteg év eltelt. Timur elhagyta az élőket, s a leszármazottai vették át a helyét. Sajnos a szellemek felé a bizalom, a megértés, nem tartott sokáig. E változást jómagam is átéltem, fiatal felnőttként. A következményét pedig a mai napig is szemmel követem, akár hányszor egy éhes, árva nyújtja felém a kezét, egy darab kenyérért.



A változás oka egy ország bukásához köthető. Gyerek voltam, édesanyámmal éltem együtt. Édesapám a háborúban harcolt, a Szél katonák ellen. A háború nem viselte meg az országunkat. Volt élelem, remény, és szeretet bőségesen. Édesanyám szerint Szélország uralkodója paranoiában szenvedett. Rettegett a szellemektől, és a Fekete erdőtől. Az állandó szorongás pedig a hirtelen halálához vezetett.



A háború Szélországgal csak ideiglenesen szűnt meg. Az a szóbeszéd járta, a fia, Ornus herceg se esett messze a fájától. A háború annyiban maradt, édesapám már nem tért vissza hozzánk, hiába vártuk. Halála hírét egy harcos társa hozta a tudomásunkra. Alig hét esztendősen, én lettem a férfi a háznál.



Az a megtiszteltetés ért engem, és még két sorstársamat, hogy az alkalmassági vizsga után, maga Zöldország uralkodója karolt fel, s tanított minket. Uban nem vette át az apám szerepét a szívemben. De ha szükségem volt biztatásra, vagy csupán egy kedves szóra, rá mindig számíthattam. Örülök, hogy utólag megismerhettem Zora történetét. Így ma már értem kiről mesélt nekem annyit a mesterem. Az ő története által ismertem meg jobban Timurt, hogy milyen bátor volt ifjúkorában, a Százéves háborúban.



Ebben a korban voltam a legelhívatottabb. Tudtam, apám nyomdokaiba akarok lépni. Én is meg akarom védeni a hazámat, a szeretteimet. A mai napig tisztán emlékszem, ahogy haladtam végig a házak között, az úton lelkesen, fülig érő mosollyal. Egyszer csak leesett az állam. Egy gyönyörű szépség közeledett felém, s amint megpillantott, rám mosolygott. Földbegyökerezett lábakkal, és ki tudja, milyen hülye bamba képpel néztem utána. Beleszerettem. Beleszerettem abba a nőbe, aki örök szüzességet fogadott a szellemeknek.



Aznap elkéstem. Pont az első napon. De hogy mi lett a következménye, azt inkább hagyjuk. Ayka volt a papnő neve. Hosszú, koromfekete haja és világos, barna szemei voltak. Magabiztos kisugárzással. Édesanyám azt monda:
Fiam, én sose bántam meg, hogy férjhez mentem. Valahogy nem tudom megérteni azokat a nőket, aki képesek lemondani az anyai örömökről.

Amit akkor este az asztalnál mondott, mélyen elgondolkoztatott. Akkor még nem értettem e szavak lényegét. Fogalmam se volt arról, miért fontos ez, miért ne tehetné egy ember azt, amit szeretne.



Érdekes gyerek voltam, meg kell hagyni. Kifigyeltem Ayka szokásait. Mikor jön az emberek közé sétálni, vagy épp cserélni valamit. Megszállottam figyeltem, követtem őt. Ami feltűnt, hogy nem csak én voltam az egyetlen. Ayka nem foglalkozott se velem, sem pedig a többi férfival. Csak tette a dolgát.



Amikor a mesteremmel magunk voltunk, sokszor előhoztam témának a papnőt, és azt, amit édesanyám mondott. A bölcs mesterem így szólt hozzám:
Vegyél példát erről a nőről, mert ő talán azon kevesek közé tartozik, akik szívvel-lélekkel élnek a hivatásuknak! Légy te is ily elhívatott az edzéseken, és meglátod, meglesz az eredménye!

Mesterem szavai mélyen belém ivódtak. A gyönyörű papnőre már nem csak életem első nagy szerelmére tekintettem, hanem a második példaképemre is. Minden vágyam az volt, hogy egyszer vele lehessek, jobban megismerhessem. Abban a korban még nem voltam olyan bátor, mint most, vén fejjel.



Ha a kissé elhomályosult emlékeim nem csalnak, az a beszélgetés a mesteremmel talán azelőtt történhetett, amikor jó szokásomhoz híven, a papnőt követtem s megfigyeltem. Hitelen valaki jó erősen rácsapott a hátamra:
Normális vagy? Már most kezded, mi lesz belőled felnőtt korodra? Nőcsábász? – tette fel nekem a jobbnál jobb kérdéseket, pedig még fél fejjel sem volt nálam magasabb. Nos, igen, nőcsábász. Nem tagadom. Valóra is vált azóta a lány jóslata.



Követtem a sorstársamat, néha-néha pedig visszapillantottam a papnőre. Amire végképp nem számítottam, az, hogy meglepően sok gyerekkel találkoztam a korosztályomból:
Ma nem edzünk? – kérdeztem. Az arcuk szomorú volt, mintha gyászolnának valakit. Míg végül végre valaki beavatott:

Ismét kitört a háború. Az apám megint kapott egy táviratot.



Eszembe jutott édesapám, aki az előző háborúban esett el. Vajon mit szólna, ha megtudná, az áldozata hiába volt? Most újra minden férfit besoroznak katonának. Nem tehettem mást, mint reménykedtem, hogy legalább a barátaim, a társaim szerettei visszatérhessenek hozzájuk. E mellett pedig nem hagytam, hogy a bánatom elködösítse a célom felé vezető utat. Azonban azon is elmélkedtem, vajon Ayka miképp élte meg a pillanatot, amikor a tudomására jutott: újra háborúban áll az ország, Szélországgal.




0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése