Rejtélyes
módon, hirtelen elterjedt a sötétség.
Népek
tűntek el egyik napról a másikra.
Az
a hír járta, a sötétség kebelezte be őket.
Az
emberek az istenekhez fohászkodtak, akik a hegyekben éltek.
Amint
a sötétség odáig is elért, a népek elkeseredtek.
Közös
erővel szálltak szembe a sötétséggel: emberek, tündék és
minden más faj.
Végül
győzelmet arattak...
A
várbörtönből, egy nőt szabadítottak ki. A nő nem volt se
tünde, se pedig ember. Fogalmuk se volt róla ki ő, és hogyan
esett foglyul. Csupán sejteni tudták, mi történhetett vele a
fogsága ideje alatt.
Amint
magához tért, az egyik ifjú trónörökösre támadt, aki ki merte
ejteni a már halott fogvatartója nevét. Idegen nyelven beszélt
hozzá, szemeiből pedig áradt a gyűlölet és a bosszúvágy.
Amikor
feltekintett, elé tárult az a hely, ahol egykor született, élt
népével boldogan, amíg a sötétség el nem borította. A nő
attól pillanattól kezdve, nem beszélt többet. A fájdalom
némította el.
A
két herceg: Haldor és Selrond, még az éj leple alatt megvitatták
a nő sorsát. Csupán sejteni tudták melyik néphez tartozhatott.
Úgy gondolták, az emberek tönkretennék, kihasználnák. A törpék
kapzsiságából következtetve, idővel úgyis eladnák az
embereknek. Tehát, a nő a tündéknél marad. Haldor magával
viszi, s gondoskodik róla.
A
nő száz évig nem beszélt. Haldor király lánya, Eyrin szépen
cseperedett. A kislány folyton az apját faggatta a titokzatos
vendégről:
– Apa,
a kisasszony miért nem beszél?
– A
bánata érthető, népéből már csak ő maradt. E föld számára
idegen, még nem találta meg benne a helyét.
– Beszélhetek
vele?
– Megpróbálhatod,
de ne vidd túlzásba.
A
kis tünde hercegnő, attól a naptól fogva folyton a nő nyomában
járt. Időnként megállt mellette és mesélt neki. Haldor messzebb
figyelte a fejleményeket.
A
kislány egy nap bemutatkozott neki:
– Az
én nevem Eyrin. Téged hogy hívnak?
A
vendég, annyi idő elteltével, még mindig nem beszélte a
nyelvüket. Nem értette mit mondanak neki, ahogy azt se, épp mit
akarnak tőle. Csupán következtetni tudott:
– Imayra.
– Szép
neved van – ismerte el a kis hercegnő. Imayra sok idő után,
végre elmosolyodott. Ha beszélni nem is beszélt, de a kis tünde
hercegnőt mindig meghallgatta. Hardornak tetszett a fejlemény.
Büszke volt a lányára.
Sokat
kószáltak az erdőben. Egy nap meglátogatták az Avar tündéket
is.
– Ez
itt Liara erdeje. Ő is egy tünde hercegnő, mint én – mesélte
Eyrin. Az erdőben felbukkant itt-ott néhány avar ruhába bújt
tünde.
– Ők
nem beszélnek? – kérdezte Imayra.
– Olyanok,
mint te. Nem viszik túlzásba.
Imayra
nevetett:
– Rokonszenvesek.
Amint
visszatértek, Haldor király egy kalandozót mutatott be nekik:
– Ő
itt egy jó barátom, Rendolf. Messziről érkezett hozzánk.
Imayra
felismerte őt régről.
Haldor
és a varázsló még maradtak egy darabig, s tovább beszélgettek:
– Ismerem
Imayrát. Már féltem, ő is odaveszett.
– Bizonyára
felismert.
– Bizonyára.
– Mit
tudsz róla?
– Régi
história… – állt fel a varázsló.
Majd
visszaemlékezett egy jelentős eseményre:
– Imayra
népe nőkből állt. Férjet csakis a varázslók közül
választottak maguknak. A királynő Zangulusszal akarta
összeházasítani. A lány pedig ellenkezett. Zangulus sötét
erőket vetett be, s ez vezetett idáig.
Haldor
a varázslót hallgatva ráeszmélt, miért gyűlöli úgy a vendége
a rossz útra tért varázslót. Még a halála után is.
Mielőtt
még nyugovóra tértek volna, a varázsló hozzáfűzte:
– Imayra
fegyver lehet számunkra a jövőben. Figyelmeztetlek, Zangulus
szolgái visszatértek a hegyekbe s ott gyülekeznek. Kósza hírek
keringenek újabb támadásokról.
Haldor
tudomásul vette a bölcs barátja szavait.
Light and Darkness - 02
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése