Reggel Harold
indulni készült. Siettem, el akartam köszönni tőle:
- Harold, kérem,
várjon!
A férfi nem
lépett többet, mosolyogva fordult felém:
– Lizbeth
hercegnő, búcsú nélkül el se mentem volna.
Szégyelltem
magam a múlt béli események miatt. Ezen a reggelen tudatosult
bennem, mennyire kötődöm a testőrömhöz:
– Nagyon
fog nekem hiányozni.
– Ön
is nekem. De ne aggódjon, itt ugyanúgy biztonságban van, mint ha
oda haza, mellettem volna.
Ebben
erősen kételkedtem. Az a rejtélyes férfi azóta se került elő.
Lehet, itt
bujkál a kastélyban?
Harold
percekig le se vette a szemeit rólam, s megérintette a vállam:
– Ne
szomorkodjon. Minden rendben van.
Adtam a
testőrömnek két puszit, s az útjára engedtem. Jobban örültem
volna, ha velem marad. Mi lesz most velem? Ki fog rám vigyázni?
Szomorúan
sétáltam egyedül a kastélyban. Amint megpillantottam Erhardot,
nyomban elsápadtam. Lassan közeledett felém, büszkén,
magabiztosan. Alig egy
lépésnyire tőlem pedig megállt:
– Jó
reggelt, kislány!
– Jó
reggelt.
A
köszönésemből rögvest következtetett:
– Mi
a gond? Láttam, elment
a testőröd. Ennyire közel állt hozzád?
– Igen.
Megszoktam, hogy mellettem van. Furcsa a hiánya.
– Értem.
Ha társaságra vágysz, rám számíthatsz. A fiam még nagyon
gyerekes. Sajnálom, amiért nem egy érettebb férfit választottál.
Minden
mondatával egyetértettem. Vele olyan más. De amit a fia mondott,
az alapján nem tudok benne megbízni:
– Köszönöm,
de inkább egyedül lennék.
– A
fiam mondott neked valamit. Igaz? Például azt, hogy megöltem az
édesanyját – nagyon komoran nézett rám. Kezdtem félni tőle.
– Gyűlöl
engem. A kapcsolatunk e miatt viharos. Apámra se hallgat, pedig őt
nagyon szereti. A fiam meg én egymás mellett messze nem olyanok
vagyunk, mint ha családtagok lennénk.
– Igen,
érzem a viszályt. De a hasonlóság árulkodó – jegyeztem meg,
szinte suttogva.
Erhard arcára
halovány mosoly derült. Így már nem tűnt annyira félelmetesnek:
– Tőlem
nem sok mindent örökölt. Leginkább az édesanyjára ütött.
Gyere, mutatok valamit.
Követtem.
Jóval lemaradtam tőle. Szerintem a bizalmatlanságom nem lepte meg.
Érdekelt, mit
akar felhozni a mentségére. Remélem, nem akar kikezdeni velem.
Erhard pont abba a szobába vezetett be, ahol múlt éjjel Karionnal
jártam:
– Jártam
már itt a fiaddal.
– Nem
is tudtam, hogy be szokott nézni ide. Virágot sose hoz. Mindig én
szedek a kertből.
Álltam,
s néztem,
ahogy végigjárja a szobát.
Egyesével megnézi a virágcserepeket és a vázákat. Nagyon
szerethette a feleségét, ha ennyire figyelmes.
– Hogy
halt meg?
– Öngyilkos
lett – Erhard hangja megtört, elkeseredett.
Lassan
visszaballagott hozzám:
– Szerettem
a feleségem. A haláláig. Sőt, máig sokat gondolok rá. Nincs
nap, amikor
kétségbeesésemben ne jönnék el ide. Nem akarom elveszíteni a
fiam. Régen sok időt töltöttünk el együtt.
– Hármasban?
– kérdeztem. Erhard válasza nagyon meglepett:
– Kettesben.
Én és Karion. Ő a szeretőjével hempergett itt. Gyakorlatilag itt
lakott ő is. A fiam, amikor
kereste, azt mondtam neki, gyengélkedik. Ezért nem jön ki a
szobájából. Fogalmam se volt arról, hogy valóban beteg.
– Hármasban?
– kérdeztem. Erhard válasza nagyon meglepett:
– Kettesben.
Én és Karion. Ő a szeretőjével hempergett itt. Gyakorlatilag itt
lakott ő is. A fiam, amikor
kereste, azt mondtam neki, gyengélkedik. Ezért nem jön ki a
szobájából. Fogalmam se volt arról, hogy valóban beteg.
A folyosóig
követtem, ahol a szemembe nézett:
– Hiszel
nekem? – kérdezte tőlem. Én csak álltam előtte, szótlanul.
Most lehetőségem adódott, hogy megismerjem
a történetet az ő szemszögéből is. Nem hiszem, hogy hazudna.
Miért tenné? Illetlenség volna. Számomra egyértelművé vált,
tetszem Erhardnak. De tiszteletben tudja tartani: én már a fia
menyasszonya vagyok. Családtag lettem. Akár igaz, amit mond, akár
nem, evvel együtt kell élnem. Az igazság úgyis kiderül. Nem
tehettem más, valamit mondanom kellett neki:
–
Hiszek
neked.
Erhard arca
meg se rezzent. Még mindig úgy nézett rám, mint akinek van még
mondanivalója:
– Biztos
hozzá szeretnél menni a fiamhoz, még úgy is,
hogy nem szereted?
Nem akartam
kimutatni felé kételyeimet, ezért bölcsen és határozottan
válaszoltam:
– Igen,
hozzá megyek. Majd idővel megszeretem, ahogy a nagymamám a
nagypapámat.
Erhard
szemmel láthatóan megnyugodott:
– Üdv
a családban. Pont egy ilyen nőre van szükségünk. Bár, a fiammal
nem lesz könnyű dolgod. Rám pedig mindig számíthatsz.
Igen,
Karionnal tényleg nem lesz könnyű. Valahogy ki kell békítenem az
apjával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése