Sibill hercegnő látogatása teljesen felforgatta a napomat. Édesanyám kedvessége oldotta a kettőnk közötti feszültséget. Azokból a szemekből könnyen leolvasható volt, hogy mennyire neheztel rám, amiért Erhard engem vett feleségül és nem őt...
- Képzeld, Liz babát vár! - huppant le anyám lelkesen a kanapéra. Sibill a kijelentését hallva egy pillanatra ledermedt, majd lassan ő is helyet foglalt:
- Úgy érted, terhes? - kérdezte pislogva. Anyám széles mosollyal bólogatott felé. Ekkor elhallatszott a kedves barátnő szájából egy újabb kérdés:
- Máris?
Így van! Fogadd el! Erhard és én boldogan élünk míg meg nem halunk!
- Ha Erhard korát nézzük, talán mégis most jött el az idő, hogy közös gyermekük szülessen – kezdet bele édesanyám – Ugyebár egy gyereket fel is kell tudni nevelni. Élete jelentős és legszebb pillanataiban vele lenni.
Bagoly mondja verébnek... muszáj itt lennem? Ezeket hallgatnom?
- Eliza, akkor ezt meg kell ünnepelni! - lelkesedett fel hirtelen Sibill – Nyár óta nem volt alkalmam ismerkedni. Kérlek, szervez egy bált!
- Liz várandósága tényleg nagy öröm számunkra. De talán jobb lenne...
- Anya, részemről rendben van. Örülnék ha újra láthatnám Leontin és Linas herceget.
- Akkor azt hiszem... ezt megbeszéltük. Legyen egy karácsonyi bál!
- Karácsonykor nálunk mindig a szűk családi kör gyűlik össze. Inkább előtte kellene... - javasolta anyám, széles mosollyal az arcán. Hihetetlen ez a két nő! Mintha rokonok lennének... Összedugták a fejüket és közösen kitalálták mikor lenne alkalmas az időpont. Már majdnem elaludtam, amikor végre kisütötték milyen stílusú karácsonyi dekorációkat szeretnének.
- Jól vagy, Liz? - pillantott rám édesanyám. Én kiegyenesedtem és bólogattam felé:
- Jól, de kissé fáradtan. Sikerült mindent megbeszélnetek?
- Már majdnem végeztünk. Nyugodtan pihenj le a szobádban, kincsem.
***
Teltek, múltak a napok. Az otthonuk kívül-belül egyre hangulatosabbá vált. Sosem fogom megérteni miért kell minden helységben egy karácsonyfának állnia. Ahogy azt se, miért kell őket egyesével feldíszíteni? Komolyan, kínomban a harmadik fát már egy széken ülve aggattam fel díszekkel.
***
- Lehet, utoljára fogom tudni viseli ezeket a ruhákat...
- Kétlem, gyermekem. A családunkban a nők, az első szülésük után szépen lassan visszanyerték a karcsú alakjukat. Szóval, ne búcsúz el azoktól a gyönyörű ruháktól.
Valahogy nem éreztem magam jobban. Sajnáltam, hogy a férjem nem lesz itt a bálon. Majd megpillantottam az a vörös ruhát, amiben először mentem férjjelöltre „vadászni”. Amikor az egész világ az hitte, hogy az a beképzelt majom a titkos szerelmem. Félve a nagymamám pillantottam:
- Nem vehetnék fel egy smaragd zöld színűt?
- Dehogy nem. A vörös színt hagyd meg Sibill hercegnőnek. Az ő korában már nagyon be kell vetnie magát, ha nem akar élete végéig egyedül maradni.
- Ebben van valami...
***
Elérkezett a nagy pillanat, hogy az esküvőm után végre újra láthassam a barátaimat. A vendégek többségét nem ismeretem, mivel anyám és a kedves barátnője minden élő nemes, híres és gazdag nőtlen férfit meghívtak. Emlékszem, az én nagymamám ennyire nem volt alapos. A nyáron még nagyon híres voltam a botrányaimról... vagy talán azért nem voltak ennyien, mert nem mertek eljönni? Végül, ha nem is olyan gyorsan, de jó vége lett a történetemnek. A férfiak között kiszúrtam egy nagyon magas, szőke férfit:
- Leo! - kiáltottam fel. Leontin felém fordította a fejét és fülig ért a szája:
- Liz, de gyönyörű vagy!
- Köszönöm! Ilyen lazán? - néztem végig az öltözetén.
- Igen... oké, őszinte leszek. Nem szeretem úgy kikenni magam... és ezért eléggé furcsán néznek rám.
- Ez most komoly? - nevettem el magam.
- Holt komoly! Az öcsémmel és Karionnal már megbeszéltük, hogy ilyen „lazán” jövünk hozzád. Meg amúgy is ez részünkről csak egy baráti összejövetel. Sibill hercegnő dolgaihoz nekünk semmi közünk.
- Igen, megértem... és hihetetlen milyen milyen világban élünk, hogy az embernek még stílusa, egyénisége sem lehet.
- A szívemből szóltál – csókolta meg a kézfejem – Erhard még nem jött vissza?
- Szenteste már itthon lesz, azt mondta.
Még úgy húsz percen keresztül beszélgettünk. Az öccse és Karion bármikor betoppanhatnak. Néha-néha az ajtó felé pillantottam.
- Hozhatok valamit inni?
- Igen, gyümölcslevet kérnék. Mondjuk, körtét.
- Ugye most viccelsz? Véletlenül nem körte pálinkára gondoltál?
- Nem. Konkrétan csak is alkohol mentes italra – pontosítottam.
- Rendben... máris hozom.
Láttam az arcán mennyire meglepődött. De örültem, hogy még nem kérdezett rá, miért pont arra esett a választásom..
Éreztem, valaki megállt mögöttem. Nem, biztos, hogy a férjem az. Talán Karion...
- Szia!
Felismertem a hangját és ijedtemben majdnem ugrottam egyet. Ő rá egyáltalán nem számítottam...
- Már el is felejtetted a nyári kalandunkat? - lépett hozzám közelebb.
- Mit keresel itt? - kérdeztem Danieltől, úgy, hogy közben rá sem néztem. Hiába tekintettem körül a teremben, egyetlen ismerőst és közeli rokont se láttam, aki megmenthetne tőle. Talán, mégse volt jó öltet egyedül maradnom...
- Nyár óta csak rád gondolok. Nem tudok más nőre nézni. Kérlek, válj el...
- Én babát várok... - vágtam hirtelen a mondandójába, csak hogy éreztessem vele, hogy már rég lezártam a nyári kalandunkat.
- De hogy is.. ne mondj ilyet, csak azért hogy lerázz.
- Mint nő ilyesmivel nem füllentenék. Komolyan mondom.
- Ez biztos? - gondolkodott el, s rögvest így szólt - Sebaj, akkor is válj el és majd csinálunk mellé egy kis tesót!
Halkabban nem lehetne engem győzködni? Félve körbepillantottam a teremben. Néha-néha ránk szegezték a tekintetüket, de úgy tűnt semmit se fogtak fel abból, amiről mi beszélgettünk. Szerencsére...
- Nézd! - mutatott kettő ismerős személy felé. Mind a ketten a személyzet formaruháját viselték.
- Ezt nem hiszem el... - sápadtam el hirtelen, Eric és Emily láttán – Mégis hogy jutottatok be?
- Tudod, kedvesem, pénzzel bármit ellehet intézni.
Nos, igen... Danielre ez jellemző.
- Daniel West? - kopogtatta meg a vállát a kedvenc testőröm, Herold.
- Igen, személyesen.
- Láthatnám a meghívóját?
Micsoda időzítés! Ideje lelépnem... Most vagy soha!
Ahogy kapkodtam a lábaimat, észre se vettem, hogy majdnem belerohanok Karionba.
- Hova ez a nagy sietség?
- Menekülök, kérlek, segíts... - könyörögtem neki. Karion hamar vette a lapot:
- Erre gyere, Linas már vár minket.
Követtem Kariont egészen addig, amíg egy hölgy az utunkat nem állta:
- Szia, Karion! Remélem nem felejtetted el, hogy ígértél nekem egy táncot.
- Szia... nem, de most... - dadogta, de a ifjú hölgy meg se várta míg egy értelmes válasszal megtiszteli. Megragadta a karjánál és a magával húzta a többiekhez. Oké, Karion táncra kényszerült. De akkor most hogy fogom megtalálni a barátaimat? Ameddig ezen járt az eszem, éreztem, hogy már megint valaki mögém sompolyog:
- Máris távozni készül?
Eric kedvesen tekintett rám, de bennem még mindig azok a kellemetlen nyári emlékek játszódtak le. Újra és újra... Vajon mit akarhat tőlem? Daniel hamar leszerelte Heroldot, majd ő is csatlakozott hozzánk:
- Hol is tartottunk?
Rá se figyeltem. Jobbra és balra fordítottam a fejem a teremben, Heroldot keresve.
- Sikerült meggyőznöm, hogy igen is szerepelek a meghívottak listáján. Szóval, nem dobhat ki.
- Sajnálattal hallom... - sóhajtottam elégedetlenül, majd arra eszméltem, hogy Daniel elbambult:
- Ő ki?
Megfordultam, s egyértelművé vált számomra, hogy pont a szőke ördög kelthette fel az érdeklődését:
- Ő? Csak Sibill...
- Egy pillanat, mindjárt visszajövök...
Talán jobban, mint azt hittem. Eric még mindig kedvesen mosolygott rám. Mi mást tehettem... viszonoztam, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
- Maga meg mit ácsorog itt? Nem látja hogy tele van üres poharakkal az asztal? - támadta le az őrömet, Leontin. Eric a rideg tekintetével percekig elidőzött a szőke hercegen, s távozott.
- Úgy viselkedik, mintha testőr lenne... miért vagy ilyen elnéző?
- Rossz szokás... tudom.
Bementünk az egyik szobába, ahol Linas és Karion már vártak minket:
- Hol voltatok eddig?
- Én Lizt kerestem, ő engem... - válaszolt az öccse kérdésére, Leo. Annyira elnehezültnek éreztem a fejem, nem tudtam megállni, hogy ne vegyem le koronámat:
- Így már sokkal jobb... - sóhajtottam fel megkönnyebbülten, s elkényelmesedtem az egyik fotelben.
- Képzeljétek, Liz beteg. Körtelevet kért... - kezdet bele a mesélésbe Leo. Karion nem bírta ki, hogy ne vágjon a szavába:
- Nem beteg.
- Akkor mi a baja? Mindenki ünnepi hangulatban van, ő pedig...
Ekkor jött el az idő, hogy végre szóhoz jussak:
- Nem vagyok beteg, csak gyereket várok – Ahogy kimondtam, minden szem reám szegeződött. Percek múlva Leo bűnbánóan megtörte a csendet:
- Ne haragudj, Liz... erre egyáltalán nem gondoltam.
- Semmi baj. Tudom, hogy most nagyon furán viselkedem. Néha én is úgy érzem, mintha beteg lennék. De ez az állapot, boldoggá tesz.
- Gratulálok! - kiáltott fel örömében Linas, majd a barátjára pillantott – Karion, te nem is szól hozzá?
- Én már tudtam. Amikor legutóbb találkoztunk, elmondta nekem – dőlt hátra a heverő támlájának – Liz, az a fura fickó mit akart tőled?
- Ő rabolt el... Nem ismerted fel?
- Ő volt nálunk a testőr? - nézett rám döbbenten – Bántott téged?
- Nem bántott – feleltem halkan, s miután felidéztem az eddig történteket, nem tudtam magamban tartani a gondoltaimat – Ez egy pokoli éjszaka és már alig várom, hogy végre vége legyen.
A fiúk egy szót se szóltak, nem volt mit hozzáfűzniük. Ahogy ültem, végignéztem az előttem álló üvegasztalon, ahol egy felszeletelt torta várt ránk. A fiúk még az italokról is gondoskodtak.
- Liz, kérsz egy szeletet a tortából? - nyúlt egy újabb tányérért Leo. Bármennyire is elrontották a kedvem, a barátaim jól tudták mit kell tenniük, hogy oldják a hangulatot. Ekkor tudatosult bennem, hogy rájuk mindig számíthatok.
5. rész: Köszönöm, hogy vagy nekem! (Hamarosan)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése