Azura és Seila földbegyökerezett lábakkal álltak Tirza előtt. A tündenő szigorú tekintete olyan hatással volt rájuk, hogy meg se mertek mukkanni.
- Információim szerint, Kéla úrnő a sellőkre bízott benneteket.
A lányok hallgattak. Nem mondtak semmit. Tirza közömbösen elhaladt mellettük:
- Ha nekem nincs mondandótok, akkor Kéla úrnő elé viszlek benneteket. Eszetekbe se jusson megszökni!
A bokrok mögött Belizár figyelte minden mozdulatukat. Egészen a kastélyig követte őket.
Amint a kastély területére betették a lábukat, Beldor rögvest odasietett hozzájuk:
- Megtaláltátok?
Tirza a fejér rázta és a lányokra pillantott:
- Nem, csak őket találtam meg... Most megyek jelenteni az úrnőnek.
- Ezt nem értem. Ők nem segítettek?
- Nekem úgy tűnt, hogy elakartak szökni...
Beldor csalódottan nézett rájuk:
- Értem... menj csak, nem tartalak vissza...
Tirzáék tovább haladtak. Kélát nem kellett sokáig keresniük. Amint Tirza megpillantotta, szigorúan a lányokra mordult:
- El ne mozduljatok innét!
Azura nyelt egyet. Seila erősen megfogta a barátnője kezét:
- Kéla eddig mindig kitért a válaszadás elől. Most nem fogom hagyni... tudni akarom mi velünk a célja... miért passzolt le Loráéknak, hogy figyeljenek minket.
Tirza és Kéla nem sokáig beszélgettek. Az úrnő száját talán csak egy mondat hagyta el, majd sietősen távozott.
Tirza szemmel láthatóan még feszültebb lett:
- Nem tudom, szerencse vagy sem. De most nem ér rá veletek foglalkozni.
- Ki hitte volna... ezen meg se lepődöm. - Forgatta a szemeit Seila. Tirza egy mély sóhaj vétele után így szólt:
- Kövessetek.
Elvezette őket ahhoz a szobához, ahol az első napokban aludtak. Tirza kitárta az ajtót előttük:
- Menjetek, én idekint őrködöm, hogy ne legyen alkalmatok újra megszökni.
***
Hajnalban Lora és Telma hangjára ébredtek. A sellők kint beszélgettek Tirzával:
- Nagyon sajnáljuk! Legközelebb jobban figyelünk rájuk - mondta Lora.
- Mit hoztatok? - szúrta ki a sellő kezében a színes anyagokat a tündenő.
- Tiszta váltóruhát a lányoknak. Bevihetjük nekik?
- Rendben. De addig nem hagyhatják el a kastélyt, amíg az úrnővel nem beszéltek.
A sellők megköszönték a kedvességét és bementek a szobába a lányokhoz.
Bent percekig síri csend volt. Az első hang Telma száját hagyta el:
- Mondjátok, ez mire volt jó? Miért akartatok megszökni?
Azura a barátnőjére nézett. Telma nem hagyta annyiban:
- Azura, a kérdés rád is vonatkozik!
A vörös ombre hajú lány halkan válaszolt:
- Haza akartunk menni, hogy beszélhessünk a szüleinkkel.
Telma a válasz hallatán már nem tűnt mérgesnek. Visszaemlékezett barátnője, Perla szavaira s így már megértőbb lett:
- Sajnálom. Elfejetettem, hogy eddig min mentetek keresztül.
- Nekünk is beszélnünk kellene Kélával. A lányoknak most tényleg otthon lenne a helyük. Az ő döntésük mihez kezdenek az igazsággal, amire tegnap fény derült. - Törte meg a csendet percekkel később Lora.
A lányok átöltöztek s a szobában türelmesen várták mikor járulhatnak Kéla elé. Tirza résnyire kitárta az ajtót:
- Kéla úrnő már vár benneteket.
A szőke tündenő kíséretével elindultak. Útközben találkoztak Beldorral, aki udvariasan meghajolt előttük. Denton lassan odalépett a félvérhez:
- Mi történt? Miért vannak itt?
- Az este megpróbáltak megszökni. - Válaszolta Beldor.
- Biztos haza akartak menni... én a helyükben ezt tettem volna.
Beldor elgondolkodott barátja szavain, s rádöbbent igaza lehet. Nem kellene ilyen könnyedén ítélkeznie a lányok felett, akik nem régiben tudták meg az igazságot.
Kéla a szobában úgy állt mind egy cölöp, azon merengve mit kellene tennie a két ifjú hölggyel. Seilával ellentétben, Azura nagyon aggódott önmaguk miatt. A most még bátor, határozott barátnő se tudta elhessegetni a nyugtalanságát.
- Tudjátok, nehéz napokat élünk – kezdett bele Kéla a mondandójába – Minden tündére szükségünk van. Rátok is - hangsúlyozta – Hosszú évek óta hadban állunk a sötét tündékkel. A lakosság fogyatkozik és ez egyáltalán nem jó a jövőnkre nézve.
A lányok tekintete egy pillanatra találkozott:
- Sötét tündék... - suttogták.
- Igen, sötét tündék – szólalt meg ismét és így folytatta – Nap mint nap tűnnek el tündék. Fogalmunk sincs mi áll ennek a hátterében. De arra gyanakszunk, hogy ők rabolhatták el őket. Mivel egy tünde se tért még vissza. Se élve, se holtan.
- De nekünk haza kell mennünk! Jogunkban áll hallanunk a szüleinktől az igazságot! - Kiáltotta dühében Seila.
- Igaza van... - bólintott rá Azura.
Váratlanul Denton toppant be és átvette szót:
- Ne értsétek félre. Kéla úrnő nem azért küldött a sellőkhöz, mert kiközösít benneteket. Hanem azért, mert úgy véljük ott vagytok a legnagyobb biztonságban. Igen is szükségünk van a segítségetekre, hogy megtaláljuk az elveszett bajtársainkat.
- Úgy érted, részt kell vennünk a küldetéseken? - Kérdezte Azura és titkon abban reménykedett, hogy nem ezért van szükségük rájuk. Seila meglepetten pislogott mellette.
- Igen. Pontosan.
Seila ha egyedül lenne, örült volna ennek a válasznak. De Azurért nagyon aggódott. Mivel ő nem egy erős, határozott jellemű lány.
Seila megpróbált alkut kötni velük:
- Kérlek benneteket, hogy legalább Azurát engedjétek hazamenni. Én itt maradok segíteni.
- Ez nem lehetséges – ellenkezett Kéla.
- Én tudok erre egy bölcs megoldást!
Kéla és a lányok tekintete újra Dentonra terelődött.
- Halljuk! - Biztatta őt Kéla.
- Maradjanak itt egy hónapig. Függetlenül attól, hogy a küldetések sikerrel járnak vagy sem. Ez idő alatt én és a többi tünde megosztjuk velük a tudásunkat.
A lányok közelebb hajoltak egymáshoz:
- Szerintem egyezzünk bele – javasolta Seila.
- Ha nincs más választásunk... akkor legyen.
Seila kihúzta magát:
- Elfogadjuk! Lesz edzés is?
- A biztonságotok érdekében, szükségesnek érzem. - Válaszolta Denton. Azura arcocskája kissé elsápadt:
- Remélem, most már elégedett vagy...
- De még mennyire!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése