Eljött a várva várt este... Valtont nem érte meglepetés, amikor bemutatták neki a fiút, akire a többiek a nap folyamán már ruhát aggattak. A vámpír helyet foglalt köztük, s kifaggatta a vendéget:
– Szóval, mit kerestél te a lány szobájában anyaszült meztelenül?
A pap a fiú védelmére kelt:
– Fiatalság bolondság, szokták mondani. Tudom, hogy a buli és a drog a tuti... Jó hosszú éjszakád lehetett...


A fiú szűkösen és halkan nyilatkozott:
– Nem drogozom.
Aurél atya nem hagyta annyiban:
– Nyugodtan valld be, ha gondolod gyónhatsz is. Hisz én pap vagyok.
– Ráadásul nem akármilyen... – Köhintett Valton. Debóra szó nélkül csóválta a fejét. Ő már abban a tudatban volt, hogy a két férfi már eljutott odáig, hogy már nem fog így viselkedni egymással. Aurél atya nem hagyta magát:
– Tessék? Ha lehet ne járass le. Köszi.


Valtont hidegen hagyta a pap, majd a fiúhoz fordult:
– Szatír vagy?
– Hé, hé... csigavér! Nem kell rögtön vádaskodni! – nyugtatta Aurél atya a vámpírt. A fiú beavatta őket a titkába:
– Rosszabb, farkasember. Már ha hisznek nekem...
– Ősi ellenség... Tudtam! – gyilkolta a szemeivel a vámpír.
– Igen? Akkor te egy vámpír vagy? – kérdezte a vendég. Valton rábólintott:
– Talált.
– Akkor én halott vagyok... – sápadt el a fiú.


– Ácsi! – pattant fel hirtelen Aurél atya – Itt nem lesz temetés! Figyu, a papok se kedvelik a vámpírokat, ahogy ők se minket papokat. De amint látod, mi haverok vagyunk. Ugye?
Valton értetlenül pislogott:
– Ezt nem értem...
– Sebaj! – legyintett Aurél atya – A lényeg, ha mi megtűrjük egymást, akkor téged is megtűrünk. Oké?


–...és hol a rejtett kamera? – Tekintett körbe a fiú. Valton még mindig nem értett egy kukkot se:
– Ez most miről beszél?
– Arról, hogy egy szavunkat se hiszi el – világosította fel a pap.
– Biztos, hogy velünk kellene maradnia?
– Néz rá, fiatalabb a dámpír lányodnál. Még gyerek! Nézd a jó oldalát, bővül a család!
A fiú már egyre jobban félt:
– Van egy dámpír is? Én már itt se vagyok...
– Nyugi, nem kell sietni, ráérsz még bemutatkozni hölgynek...


Valton még ekkor is fenyegetően hatott a fiúra:
– Ha hozzá érsz, vagy ha mutogatni mered magad neki, letépem minden kiálló testrészed. Világos?
A pap feladta s szembeszegült a vámpírral:
– Hogy tudták rád bízni azt a szegény lányt? Szörnyű egy apa vagy...
A vendégnek a hallottak alapján már sikerült összeraknia, hogy milyen környezetbe került:
– Így már mindent értek...


A fiút a továbbiakban már nem kellett kikérdezniük. Mesélt az magától. A neve Bató és fajtársai pedig elüldözték, mert különbözik tőlük. Ennek részleteibe, már nem avatta be őket. Valton a fiút meghallgatva, valamelyest magára ismert. Eszébe jutott azon időszak, amikor döntenie kellett.


Úgy határozott magára hagyja a társaságot. Elvonul egy kis időre.
– Akkor most, hogy legyen? Maradjon a fiú? – Kérdezte a pap.
– Maradjon...
– ...ez most komoly? – Pislogott Aurél atya. Valton nem szólt többet, elindult a szobája felé. A fiú is meglepődött. Mindvégig abban a hitben élt, hogy neki itt befellegzett.


A pap hosszú percekig elmélkedett, majd így kérdezett:
– Amikor átváltozol, akkor nagyon kemény fiú vagy?
– Nem tudom... olyankor nem vagyok tudatában annak, amit teszek.
– Értelek... majd valahogy megoldjuk... – nyugtatta magát. Kis idő múlva pedig témát váltott:
– Na, azért nyugodtan bevallatod, hogy a farkas komákkal még búcsúzóul pucér maratonoztatok... -kacsintott. A fiú egy mély sóhaj vétele után, elfordította a fejét.


Debóra amikor megpillantotta a fiút, alig jutott szóhoz. Aurél atya odaballagott hozzá:
– Pucér maraton volt... Szóval, nem kell célzásnak venned a reggeli esetet.
– Oké... de hogyhogy életben hagytátok?
– Úgy ahogy a nagybácsid engem. Nem baj, ha többen vagyunk.
– De hiszen ő kiszámíthatatlan...
– Valton mondta, hogy maradjon... Gondolom, majd ő kezeskedik érte.
– ...vagy végez vele, ha úgy alakul.
– Néz rá... még gyerek. Akkora gondot csak nem okoz...
– Attól még nem kellene lebecsülni.

***


Napokkal később, kint a csillagos ég alatt, Valton a sötétben ácsorgott. Aurél atya lassan közeledett felé:
– Amióta Bató velünk van, úgy érzem kerülöd a társaságunkat. Másrészt sajnálom, amit a vendég előtt a fejedhez vágtam.
– Mármint?
– Nem tudom pontosan ki neked Debóra, de tisztelem benned azt, ahogy óvod őt. Nem könnyű egy gyermeket felnevelni. Főleg úgy, hogy nem a te véred. A fiúval is ez a terved?
– Ezen még nem gondolkoztam el. Debórával kapcsolatban az a helyzet, ő az öcsém lánya.
A pap a vámpír arcáról leolvasta a jeleket:
– Nagyon sajnálom... Debóra tudja?
– Nem. Ahogy azt se, hogy tényleg rokonok vagyunk.

***


Debórát nyugtalanította a fiú jelenléte. Minden este szemlélte az eget mikor lesz telihold. A zombik ez idő alatt egyre nagyobb távot tettek meg. Többel végeztek a város határánál, mint eddig.
– Egy idő után már nem fogunk bírni velük. Segítség kell... – tekintett Aurél atya Valtonra. Debóra pedig újjal mutatott Batóra:
– Szerintem nincs jól... – majd fent az égen meglátta a teliholdat.


– Azt hiszem a kis barátunk tényleg nincs jó bőrben... – hátrált a pap. Bató átalakult. A kinézete mindenkit meglepett:
– Ez a szőrtelen, véznaság mi akar lenni? – döbbent le Aurél atya.
– Szegényke... A természet nem volt kegyes hozzá. Így persze, hogy a társai kirekesztették. – Sajnálkozott Debóra.


Bató morgott, ahogy az ösztönéből fakadt. Valton határozott léptekkel elindult felé:
– Bízzátok rám... – mondta csendesen és a fiút úgy elkapta hátul a nyakánál, mint egy ragadozó, egy apró zsákmány állatot. Debóra és a pap sokáig némán figyelték ahogy a vámpír megemeli és elviszi magával az erdő sűrűjébe.
– Megöli?
– Kétlem...
Valtont nem izzasztotta meg a fiú. Tudta kezelni a vézna méregzsák fenyegetését.

***


A dámpírnő csupán néhány nap eltelte után volt képes elfogadni az új zombivadászt. Aurél atyát továbbra is aggasztotta a zombik fenyegetése. Egyik este eszébe jutott az a rejtélyes lakó, aki állítólag egyszer se hagyja el az otthonát. Debóra a pap mellé ballagott a rejtélyes lakó házát szemlélte:
– Szerintem Valton ismeri. Mielőtt mi megismertük egymást, szóba hoztam neki...
– Mit mesélt róla?
– Semmit. Nem akar róla beszélni...
– Ő sok mindenről nem akar. De egyszer szembe kell majd néznie a múltjával... Megyek, beszélek vele.
– Sok szerencsét...


A vámpír már épp aludni készült, amikor a pap bekopogott hozzá:
– Szervusz, beszélhetnénk?
– Tudod te mennyi az idő? – förmedt rá – Amit tudni akarsz, az túl hosszú ahhoz, hogy itt és most megosszam veled és a lánnyal.
– Értem. De szavadon foglak.


Mindössze két lépést tett a nyikorgó ajtózárás után, amikor a dámpírnőbe botlott:
– Téged is lekoptatott?
– Csak akkor ismerem el, ha holnap hazugságon fogom...
– Látta mit akarsz...
– Az a rejtélyes valaki még a hasznunkra lehet. Bölcsen tenné, ha nem hallgatná el, hogy kicsoda és miben lehetne a segítségünkre.
– Ebben igazad van.


A pap gyengéden megfogta a sápatag nő kezeit:
– Sajnálom, hogy így, ily körülmények között ismertük meg egymást. Ha lenne esély arra, hogy boldog és szép jövőnk legyen... akkor beleegyeznél abba, hogy boldoggá tegyelek?
Debóra hófehér arcára haloványan valami melegebb színárnyalat jelent meg. Boldogság töltötte át az egész testét, hogy akit az utóbbi időben megkedvelt, végül egy őszinte és érzelmes vallomással állt elő:
– Természetesen, igen. De ehhez Valtonnak az áldását kell adnia.
– Nyugalom. Nem feledkeztem meg róla. – Lehelt csókot a dámpírnő arcára.


Másnap este a vámpír már nem menekülhetett el a neki szánt kérdések elől. Amint elsötétült a város, abban a minutumban tárult ki Valton szobájának nyikorgó ajtaja. Meg se várta a kérdéseket csak intett, hogy kövessék őt. Debóra és Aurél atya síri csendben ballagtak a vámpír mögött. Egészen addig a rejtélyes épületig.


Valton feltekintet a régi, jó állapotú épület egyetlen ablakára, ahonnét a fény áradt:
– Ő a város egyetlen lakója. Egy gyönyörű vámpírnő...
– Szóval egy nő áll a háttérben... Valahogy sejtettem... – Szólt halkan a pap. Valton földbegyökerezett lábbakkal állt s azon merengett: mit mondjon nekik és mi legyen az, amiről bölcsebb lenne hallgatni. Debórát is épp annyira érdekelte Valton titkai, mint a papot.


Valton keveset mesélt a vámpírnőről:
– Régen jóban voltunk. Furcsa, hogy ennyire elzárkózik a világtól. Mert mindig ragaszkodott a fajtánk társaságához.
– Szerinted ő tudd segíteni nekünk? – tért a lényegre a pap. A vámpír őszintén válaszolt:
– Sajnos ő az egyetlen, aki segíteni tudd.
– ...akkor látogassuk meg – tanácsolta Aurél atya, kissé bizonytalanul.
Ebben a minutumban megpillantottak egy női alakot a kivilágított szoba ablakában. Majd hirtelen távozott onnét s elhúzta a függönyt.
– Tudja, hogy itt vagyunk... – Suttogta Debóra.
– Igen és nem lesz vele kellemes újra találkozni...


A vámpír határozott lépésekkel elindult az épület felé. Mögötte Debóra és a pap követte.
– Hé, várjatok! – Kiabált utánuk a fiú. Valton hirtelen megtorpant és gondolkozóba esett:
– Szerintem fiam, te maradj idekint.
Bató engedelmeskedett. Alig várta, hogy végre beavassák a nagyok a részletekbe.
– Ideje szembe nézni a múlttal... – nyitott be a hatalmas ajtón a vámpír.


Bent a házban rend és tisztaság fogadta őket: sehol egy repedezett fal vagy egy pókháló. Debórának elállt a szava:
– Előbb nem jöhettünk volna?
A vámpír rázta a fejét:
– Sajnálom, de nem volt hozzá kedvem. Ti várjatok meg itt. Egyedül szeretnék vele beszélni...
– Jól van. Sok sikert. – Bólintott megértően a dámpírnő. Amint a vámpír behajtotta maga mögött az ajtót, a pap halkan így vélekedett:
– Szerintem régen szeretők voltak...
– Bennem is megfordult ilyen gondolat...


Valton lassan, nosztalgiázva haladt felfelé a lépcsőn. Bárhova pillantott érezte, semmi se változott. Minden bútor, festmény és egyéb díszes tárgy nem mozdult el a helyéről. Abba a szobába lépett be, ahol a vámpírnő jelenlétét érezte:
– Szép estét Lizandra!
– Szép estét kívánok neked is, kedves Valton – fordult felé szikrázó szemekkel a vámpírnő.
– Még mindig haragszol rám?
– Hagyjuk... régen legalább nem hoztál papot az otthonomba...
– Nem akar ártani neked...
– Akkor mit akar?


A vámpír férfi kitért a válaszadás elől:
– A lány jelenléte is zavar?
– Az dámpír lányé, nem – kényelmesedett el a kedvenc heverőjén: – Már megszoktam, hogy a házam környékén ólálkodik... de a kérdésemre még mindig nem válaszoltál: Miért hoztad ide a papot, az ellenséget?
Valton nyugodt léptekkel közeledett felé, a vámpírhölgy egy kecses mozdulattal pedig hellyel kínálta.


– Fura dolgok történtek...
– Veled valahogy mindig... Ami most van, arra nincsenek szavaim...
Valton folytatta:
– A lány hozta el a papot a városba, aki szövetségre lépett velünk a zombik ellen. De van egy farkasfiú is... – vallotta be végül. Lizandrát már az ájulás fenyegette:
– Van még egy farkasember is? – kérdezte döbbenten: – Még jó, hogy ülök...


– Nyugodj meg, kérlek... Gyerek és nem jelent számunkra veszélyt.
– Mit vársz tőlem? Hogy lennék nyugodt azzal a tudattal, hogy ilyenek élnek velem egy városban? Mond, Valton, te megbolondultál? A fajtánk haragját már az öcséd lányával kiérdemelted... Meddig akarsz még elmenni?
– Lehet, hogy megbolondultam. De ne feledkezzünk meg a zombikról.
– Tudok róluk...


A vámpír végignézett a szőke vámpírnőn. Még ennyi idő elteltével is vonzódott hozzá. Sok változást fedezett rajta: Lizandra a szőke hosszú haját kibontva hordta s meglepte amiért fekete ruhát hord:
– Emlékszem mennyire szeretted a színeket. Sokszor azon tűnődtél, melyik ruhádban mutatkozz előttem és a többiek előtt. Szeretted a társasági életet... Szomorúság önt el, hogy elzárkózva, magányosan élsz...
– Tudod Valton, változnak az idők és az életformák... Esetleg, tehetek érted valamit?
– Reménykedtem, hogy megkérded...
– Hallgatlak. Ne kímélj...
– Attól tartunk, veszély fenyeget minket. Segítségre lenne szükség...


Lizandra ahhoz képest, hogy mennyire elzárkózva él, eléggé sokat tudd a világ veszélyeiről. Főleg a zombikról:
– Elég nagy számban tartanak a város felé. Esélytelen felvenni velük a harcot. Mi ketten el tudunk menekülni. De a lány és a két újdonsült barátod, már nem...
– De te tudod hol vannak a fajtársaink... Kérj tőlük segítséget. Ha most nem állunk ellen, lehet később már nem lesz hova menekülnünk.
– Igazad van Valton... Kérlek, most távozzatok. Nem érzem jól magam...


Lent Aurél atya és Debóra már alaposan kibeszélték Valton és a vámpírnő titokzatos kapcsolatát. A vámpír szótlanul vonult el mellettük. Úgy kellett sebtében utána futniuk. Még Bató is forgatta a szemeit, hogy vajon mi ütött az ő nevelő apjába:
– Történt valami?
– Nem tudjuk... – Válaszolta csendesen Debóra. Aurél atya megállította és kérdőre vonta a vámpírt:
– Valton, számíthatunk a hölgy segítségére vagy sem?
A vámpír kételkedve visszatekintet az épületre:
– Sajnos nem tudom. Lizandra nagyon megváltozott...



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése