2017. november 6., hétfő

Zombie Hunters - The Outcast Four 1. rész: Élet a zombiapokalipszis előtt Írta: *Kyra* (+12)


Róka utca lakói kiszámítható emberek. Mindig tudják egymásról, ki mit csinál és jelenleg hol tevékenykedik. Kukkolják egymást fent a fáról, az ablakon vagy az erkélyen át, a sövényen egy apró résen... és még hosszasan sorolhatnám.


De van egy rejtélyes ház... Ott él Debóra. Róla mindenki tudja, hogy iskolába jár és suli után dolgozik. A sápatag, rövid koromfekete hajú lány azt mondja, ő egy rokonával él. De őt még senki se látta... Debóra szolgalmas lány. Külsőleg a stílusa? Kedvenc színe a fekete, szereti a szegecses holmikat. A hobbija rejtély... 


A gyerekek félnek tőle. A felnőttek próbálnak minél többet megtudni Debóra és a családja felől:
– Szép jó napot! Vége van az iskolának?
A sápadag lány szűkösen válaszolt:
– Igen.
A szomszéd férfi lassan közeledett felé:
– Egyedül laksz?
– A nagybácsimmal.
Ezek a kérdések sűrűn elhangoznak... Csoda ha van olyan nap amikor nem. Ez a kérdés különösen:
– Nekem elmondhatod, hogyha egyedül vagy.


A lány a hosszas kifaggatása után, végre beszabadult a házba. Belülről olyan, mint egy átlagos ház: otthonos, a lány szobája pedig egy tipikus lázadóé. Kivéve egyetlen egy szobát...


Átöltözött, s leült az íróasztalához. Alig egy óra elteltével Debóra ajtó nyikorgásra figyelt fel. A házi feladatát későbbre hagyta. Kiment és összeütött valami harapnivalót magának.


Amint a nyikorgás már a konyha felől jött, széles mosollyal köszöntötte a kedves rokont:
– Szia, hogy aludtál?
– Szép napot gyermekem, köszönöm jól. Te ma hol voltál?
– Nem azt akartad volna inkább kérdezni, hogy mit csináltam? Tudod, amíg valaki nappal a koporsójában szunyókál, este pedig vért szívogat, addig valaki tanul és dolgozik. Tudod, hogy mi az?
– Fogjuk rá – biccentett a vámpír – Kettőnk közül te vagy az aki bírja a napfényt. A másik, te legalább bátran kimerészkedhetsz az emberek közé.
A lány ezzel egyetértett. A vámpír leül mellé és végigmérte őt:
– Ettél már valamit?
– Amióta itthon vagyok, még nem. De ha már kijöttem a szobámból...


A lány nem zavartatta magát, nekiállt falatozni. A vámpír kissé irigykedve szemlélte:
– Bárcsak én is dámpír lennék... sokkal könnyebb lenne az életem.
– Én úgy tudom, régen vadásztak a dámpírokra. Lehet, te akkoriban nem lettél volna olyan szerencsés, mint most én.


A hegyes fogú férfi hosszasan elmélkedett, majd így szólt:
– Váltsunk témát... mesélj valamit.
Debóra egy percig se gondolkodott. Rögvest tudta mit kell felhoznia:
– Képzeld Valton bácsi, megint találkoztam azzal a szomszédunkkal... Időnként rászokott kérdezni, hogy egyedül lakom-e. Mondtam, hogy nem.


– Ugye nem azt mondtad, hogy az apáddal? Nem vagyok egy minta apa...
– Persze, hogy nem. Nagybácsit mondtam. Nem gond?
– Az megfelel.
– A faggatásom evvel nem maradt annyiban...
– Mi érdekelte még?
– Hogy téged miért nem lehet nappal látni?
Valton kuncogott.


Debóra széles mosollyal az arcán mesélt tovább:
– Mondtam, hogy téged este se, mivel rokkant vagy. Deréktól lefelé lebénultál.
A vámpír hirtelen köpőnyi-nyelni se tudott. Másod percekkel később már a tartóját simogatta:
– De kedves vagy...


– Azért azt hozzátettem, attól még nem jelenti azt, hogy nem vagy veszélyes.
– Ez az, fényez egy kicsit... – tette össze a két tenyerét, majd kérdőn a lányra tekintett – Remélem nem hívtad meg hozzánk.
– Eszemben sincs. Nehogy már arról a kajádról is én gondoskodjak...


A vámpír büszke volt a dámpír csemetére. Ők nem olyan hosszú ideje élnek együtt. A kapcsolatuk nem mindig ilyen, vannak viták és minden egyéb, ami egy szülő és egy gyerek között lenni szokott.


De Valton vámpír létére tényleg egy vérbeli „apuka”, aki félti a kicsi lányát. Persze a maga módján:
– Szólj ha zaklat, meglátogatom.
– Oké. – Ölelte át a dámpírlány.


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése