Visszasietett, s ekkor már sérültek és holtak fogadták őt az otthonában, a földön fekve.
– Kitört a háború! – kiáltott neki egy szerzetes, aki kapkodta a lábát. A papnők a hozott sérültekhez borultak le, s próbálták enyhíteni a fájdalmaikat. Ayka percekig csak állt, a sok vérző test láttán teljesen lebénult.
Lassan próbálta kikerülni, átlépni a földön fekvőket, s hallotta, hogy egy papnő így panaszkodik:
– Még a szerzeteseket se kímélik. Amint a sérültek segítségére sietnek, ezek rögvest rájuk vetemednek. Milyen ember az ilyen?
– Nem tudom Erit – válaszolta halkan Ayka.
– Odabent fekszik egy katona, úgy tűnik, megmarad. A gondjaidra bízom – szólt ismét hozzá Erit. Akya hallgatott az idősebbre, s tüstént tette a dolgát.
Bent az ország egyik leghírhedtebb harcosa fogadta, lázasan. Ayka végigmérte a férfit, s próbálta összegezni magában, mire lesz szüksége.
– Hol vagyok? Meghaltam?
Ayka kissé megijedt a mocorgó férfitól. Majd összeszedte magát:
– Még nem. Szerencsésnek mondhatja magát, amiért ennyivel megúszta. Ha nem bánja, most magára hagyom. Vizet kell forralnom.
Erit már az ajtóban fogadta:
– Ugye még él?
– Igen, még él.
Erit benézett egy pillanatra:
– Rendben. Rá nagyon kell vigyáznunk. Madarasnak hívják. Légy vele kedves, még akkor is, ha nem érdemli meg.
– Úgy lesz – bólintott Ayka.
A papnő napokig ápolta a harcost. Olykor, amikor tehette, nem tágított mellőle, csak hogy másokat is ápolhasson.
– Jól bírod a vért, a mély sebek látványát – ismerte el Erit, s folytatta:
– Gyermekkorod óta csodállak, amióta hozzánk kerültél. A többi lány nem ennyire szófogadó, engedelmes, mint te. Csak álmodoznak. Mintha te papnőnek születtél volna....
– Hálából lettem papnő. Életet egy életért.
– Én értem, Ayka. De nem hiszem, hogy neked így kellene leélned az életed. Én megözvegyültem. A férjem és a fiam odaveszett a háborúban. Nekem ennyi maradt. Rám itt van szükség. Gondold meg, amit mondtam. Gondolj egy kicsit magadra is.
Ayka rövidesen visszatért a mélyen alvó harcoshoz. Bele se tudott gondolni abba, hogy ő egy férfié legyen. Nem vágyott férjre, családra. Csak arra, hogy másoknak segítsen. Eszébe jutott az a nap, amikor találkozott azzal a nővel. Különleges nő volt, olyan akár egy halhatatlan lény, egy halandó ember testében. Oly sok év eltelt a találkozás óta. Sajnos azóta nem látta. Szívesen megkérdezné, milyen jövőt szánt neki, amiért megmentette őt. Maradjon a szellemek szolgája? Hálálkodjon élete végéig, vagy találja meg az emberek között a méltó helyét?
A férfi időközben magához tért. Percekig csak a merengő nőt figyelte. Akit sikerült ismét megrémítenie. Ayka pár lépést hátrált tőle.
– Bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni. De megzavarni se – sajnálkozott. Ayka vett egy mély levegőt, s megvizsgálta a férfit:
– Szépen gyógyul. Ideje lenne lábra állnia. Örökké mégse feküdhet.
– Ez igaz. Már nagyon untam, hogy ágyhoz vagyok kötve. A háborúról mi hír? Hogy állunk?
– Én csak egy papnő vagyok. Velem ilyen dolgokat nem osztanak meg a férfiak.
– Értem, akkor nekem kell utánajárnom – tápászkodott fel, s már majdnem leért a lába a padlóra, amikor a papnő megragadta:
– A lábra állásnál, nem egy hosszú sétára gondoltam. Ha ennyire érdekli a háború jelen helyzete, majd én magam megyek el érdeklődni. De a távollétemben, szigorúan a szobán belül tartózkodjon.
Madaras majdnem elnevette magát. Nem kis erőfeszítésébe került, hogy visszafojtsa:
– Eszem ágában sincs az ellenkezőjét tenni annak, amit kér tőlem. A szellemek óvjanak egy papnő szikrázó tekintetétől. Hát még a haragjától.
Ayka feltekintett a szoba mennyezetére, s azon elmélkedett, vajon nem volt-e túl szigorú a katonához. Erit a résnyire nyitott ajtón figyelte őket. Széles mosollyal az arcán, elismerően bólintott.
A férfi eleinte még nehézkesen járt. Ayka mellette haladt, kísérte a férfit. Amikor elfáradt, segített neki óvatosan leülni. A Szerzetesek völgye híres volt a csodás kertjeiről.
– Nos, mi hír? – kérdezte Madaras, s fürkészte a papnő szemeit.
– Napok óta nagy a csend a határon. Az ellenség nem mozgolódik. Uban király tárgyalni szándékozik, ezért egy sereggel útnak indult.
– Ez ostobaság – morgott a férfi, s megpróbált felállni. Ayka a kezével nyúlt felé. A férfi combjába fájdalom nyilallt, s felszisszent. Bölcsebbnek látta, ha visszaül, s nyugton marad.
– Sajnálom, ha a király döntésével nem ért egyet. Csak bízni tudunk abban, hogy minden rendben lesz.
– Ha ön hisz ebben, akkor én is. Belátom, tényleg nem tehetek más.
– Pihenne még, vagy folytassuk?
Madaras megfogta a nő hófehér kezét:
– Pihenjünk. A kert olyan békés. Nyoma sincs a háborúnak, a bánatnak és a halálnak, melyet idekerülésem előtt láttam. Szép helyen éltek.
– Sok munkánk van benne. Köszönöm az elismerő szavakat, a többiek nevében is.
Az elkövetkezendő napokban, a papnő és a férfi sok időt töltött együtt a kertben. Amíg Ayka gondozta virágokat, addig Madaras egyedül sétálgatott, olykor pedig megállt, s hosszasan figyelte. Úgy, ahogy egy férfi egy nőt, amikor célja van vele. Ayka zavartanul dolgozott. Bizonyára észrevette, hogy a férfi olykor szünetelteti a sétát. Azonban a viselkedését nem tartotta jelentősnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése