Simnovella: Peter Black & Black Cat Írta: Jack

Mit is lehetne mondani az éjszaka kellős közepén, egyedül egy sötét szobában? Fáj a magány? Hiányzik a szülői szeretet? Netán egy szerető nő? Peter élete lehet, nem irigylésre méltó. De a szakadék szélén állva, még soha nem ugrott le önként bele a mélybe. Miért? Kitudja...

Alig hét éves volt azon a bizonyos éjszakán, amikor két lövés hangzott el a sötétben. A következő pillanatban a vöröslő vér, és két holttest az, ami a mai napig is kísérti a rémálmaiban. Peter akkor árvult meg. Azóta napról-napra él, szeretetért és törődésért sóvárogva. Bő húsz év után se leli örömét az életben. Hiába gazdag. Ő biztosan állíthatja, hogy a pénz nem boldogít. Megvehet belőle bármit, de szeretet, törődést... soha. A pénz nem tesz csodát, nem hozza vissza azokat, akiket elvesztett. Igaz, azóta se nyugodott bele az elvesztésükbe. De mit tehet? Bosszút áll? Azt se tudja él-e még a gyilkosuk. Az évek telnek, a ráncok pedig szépen elszaporodnak az arcán, és egy nap arra eszmél, hogy már az utolsó napjait éli. Nem és nem, ez a történet nem így ér véget! Peter nem adja fel ily könnyen. Nem nyújtja azonnal a konyhakésért a kezét, vagy akasztja fel magát, amint lehetősége adódik rá...

Ami minden este elhangzik az ő szájából, az csupán egy megválaszolatlan kérdés:

– Mi értelme így az életemnek?

A szekrényében sorakoznak a fekete ruhadarabok. Minden egyes nap, feketében jár. Gyászolja a szüleit, a lelkét, az életét, mely lassan úgy szárad ki, mint egy gondozatlan cserepes virág.

– Uram, biztos benne, hogy ma is feketében mutatkozzon? Fontos tárgyalása lesz. Nem tartom alkalomhoz illőnek. – Hangzott el a komornyik hangja az ajtóban.

– Ne fárassza magát feleslegesen. Tudja jól mennyire makacs vagyok, ha az öltözködésről és az illemről van szó.

– De hát uram... Élete végéig, azért mégse gyászolhat. Javaslom, ismerjen meg valakit.

A férfi hirtelen elhallgatott. Mi mást is tehetett volna, ha épp csendre intik? Közbe vág? Netán ő is megmakacsolja magát, hogy meggyőzze? Azért ennyire nem bátor és tiszteletlen. Nem erre nevelték.

Most kicsit ugorjunk az időben. Tételezzük fel, a tárgyalás jól alakult. Peter öltözete nem befolyásolt semmit. De bizonyára megtette a hatását. A sikert persze meg kell ünnepelni. Vajon milyen színű ruhát fog felvenni? Hát persze hogy feketét! Lássuk, milyen hatást gyakorol a hölgyek körében:

Mindenütt öltönyök, drága ékszerek és a kezekben pezsgős poharak. Azért valljuk be, ahol van pénz, ott nem számít semmi. Petertől soha egyetlen egy nő sem kérdezte meg: Gyászol? Elvesztett valakit a múltjában? Csak a bájolgás és a flört... Majd hallhatjuk a nagy koppanást, miután a hölgyeket faképnél hagyja. Hiába csúsztatják a hotelszoba számaikat és a telefonszámaikat a zsebébe. Félreértés ne essék, természetesen a nőkhöz vonzódik. De ezt egyelőre tegyük idéző jelbe. Mivel a tény, még nem bizonyított. 

Kérlek benneteket, higgyétek el, hogy szeretetre éhes. Peter egy igényes férfi. Nem olyan, aki egyik melegágyból a másikba mászik. Mit is várhatnánk ettől az estétől, hát még a történet főszereplője, Peter...

A hölgyek koppantak, a barátunk pedig egyedül tért vissza a hűvös hotelszobájába. Amint lehunyta a szemeit, ugyanaz a rideg, vérrel teli álom fogadta. Hosszasan forgolódott az ágyában, a testét pedig kiverte a víz. Amint visszatért a valóságba, arra eszmélt, hogy a szíve erőteljesen dobog és nem képes megnyugodni. Olyan valósághű volt az álma, mintha a szörnyű múltját újra átélte volna. Azonnal kereset valamit, amivel szárazra törölhetné magát. 

Amíg fel-alá járkált a szobában, egy sötét, hajlékony forma odakint garázdálkodott. Peter egy pillanatra csípte el, s megállt az egyik ablak előtt. Ahogy jobban szemügyre vette az alakot, látta, hogy eszméletlenül vékony és hajlékony. A feszes, fekete ruhás, művészien mászott ki a résnyire nyitott ablakon. A nyakában pedig valami megcsillant:

– Jó drága zsákmány lehet... – Vélte Peter, és gyorsan előbányászott a bőröndjéből néhány ruhadarabot, amit felhúzhat. Megfordult a fejében felhívni a rendőrséget, de az alak nagyon gyorsan haladt lefelé a tűzlépcsőn.

Peter, termesztésen talpig feketében futott ki a szobából. Egyenesen ki az utcára, ahol még épphogy látta elfutni a tolvajnak feltételezett egyént. Úgy eredt utána, mint egy szuperhős, aki valami megmagyarázhatatlan módon, éppen otthon felejtette az álruháját. A legközelebbi szűk utcáig rohant utána, ahol sikerült beszorítania:

– Zsákutca! Nincs menekvés! Kérem forduljon meg, vagy hívom a rendőrséget!

Az illető lassan haladt felé, ki a világosba, ahol a külső utca fénye valamelyest megvilágította. Peter pedig ledöbbent. Az alak, egy karcsú, szőke nő volt, feszes fekete ruházatban. Szegecses maszk fedte az arca felső részét. Az ajka pedig rúzstól vöröslött. Maga a látvány tetőfoka, a macska fülek voltak:

– Ilyen nincs... mintha egy Batman képregényből mászott volna elő...

A macskának álcázott nő pedig magabiztosan kerülte ki, a mi majdnem hősünket. Ezzel meg is lépett a drága zsákmányával együtt...

Alig félórán belül, kiérkezett két járőr. Peter ekkor már fentről leskelődött ki az ablakon. 

Nem tudta kiverni a fejéből a nem hétköznapi ékszertolvajt. Már elég későre járt. Nem bírt tovább ébren maradni. Ruhástól esett be az ágyba. Meglepő, hogy nem a múltjával kapcsolatban, hanem a cicusról álmodott. Aki folyton ezt hajtogatta:

„- Nem vagyok bűnöző, csak visszalopom azt, amit erőszakkal a családomtól eltulajdonítottak.”

Reggel, csendesen, az ágyon üldögélve azon törte a fejét: helyesen cselekedett amikor a cicus után futott? Lehet, jobb lett volna hagyni a francba, hadd fusson avval a nyavalyás nyaklánccal... 

Gyorsan lebonyolított egy telefon hívást. Amíg a kocsira várt, addig úgy tervezte, lemegy a recepcióhoz elfogyasztani egy kávét. Már féllábbal kint volt a küszöbön, amikor a szomszéd szobánál, egy hosszú combú szőkeségen akadt meg a tekintete. A nyakában pedig felcsillantak azok a bizonyos függő drágakövek. Peter hosszasan szobrozott a tárva hagyott ajtó előtt. Egészen biztos volt abban, hogy újra a tolvaj áll vele szemben. A nő bájosan rámosolygott és elindult a lifthez. 

A hősünk mit sem törődve az ajtóval és a csomagjával, utána eredt. A liftben kettesben, egymás mellett türelmesen ácsorogtak. Peter kivételesen nem tanúsított udvariasságot. Egy vadidegen szemében úgy tűnne, mint akire nagy hatást gyakorol a nő dekoltázsa. Magyarázkodni kár lenne. Tényleg szemre való... De kivételesen, most az ékszeren van a hangsúly.

– Az este volt a születés napom. – Szólalt meg a szőke nő, aki egyáltalán nem érezte magát kellemetlenül. Peter elfordította a fejét, s gúnyosan mosolygott:

– Nagyon szép. Születésnapi ajándék? – Tudakozott gyanakodva. A nő rögtön rávágta:

– Igen, ahogy a ruha is, ami éppen rajtam van. 

Peter érezte, hogy valami nagyon sántít a nő körül. Ha tovább kérdezősködne, a nő egyértelműen folytatná a hazudozást. Most már meggyőződött arról, hogy ugyanezt az ékszert látta az éjszaka. Még a nő macska zöld szemeit is ismerősnek vélte.

– Nem hívja a rendőrséget?

Peter meghökkent a nő mellett, majd arra eszmélt, hogy a lift megállt. Innentől már csak pillanatok kérdése: meglóg-e a nő vagy sem?

– Szóval, ismét futni hagy... Köszönöm szépen és minden jót kívánok!

A „hősünk” vett egy mély sóhajt, s a szemeivel követte a távozó nőt:

– Viszont önnek is...

- Vége -