Infernal Princess: 7. rész: Fény derül a titkokra

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, de amikor magamhoz tértem, sötétség fogadott. Semmit se láttam, csak egy férfit hallottam. A hangjából ítélve elégedett volt, amiért elkapott. Vajon mi velem a célja?

– Jó reggelt, hercegnő! Bár, inkább estét... na, mindegy. Térjünk a lényegre.

– Térjünk – mondtam. A férfi már szinte nevetett:

– Miért vagyunk ilyen durcásak? Szoros a kötél?

Nem panaszkodtam, csak vártam, mikor nyögi végre ki, hogy mit akar tőlem.

– Szépen egyedül hagytak téged az urak. Nagy hiba volt ide jönnöd. Az eljegyzés pedig ostobaság. Sajnálom, de nem hagyhatom, hogy Karion hercegből király legyen. Veled pedig egészen más terveink vannak.

„Terveink?” Többen is vannak? Mi folyik itt?

Ha igaz az, hogy már tényleg este van, akkor Karion herceg hamarosan hazaér. Csak ültem, ebben a helyzetben mást úgy sem tehettem. A férfi folytatta:

– Több eszed is lehetett volna... Erhard hercegnek kell királynak lennie. De te mindent elrontottál! Karion egy hiú féreg! Tudod, mit tenne az országgal? – Megállás nélkül kiabált velem. Majd belépett a szobába még valaki. Felismertem a hangját, a szobalány volt:

– Itt vagyok. Látom, magához tért. Most mi lesz?

– Nyugi, ha a hercegnő jót akar, belemegy. Ha nem, a következő találkozásunk már nem lesz ilyen kellemes.

Kellemes, mi? Soha nem kiabált velem így még senki. Térjünk végre a lényegre, szabadulhatnékom van. Később a férfi ismét megtisztelt figyelmével, s folytatta:

– Te is megnyugodhatsz, hamarosan érted jönnek. Ha jót akarsz, ezt ne említsd meg senkinek. Öltem már embert, ha szükséges, megteszem ismét. Szóval, ne járjon el a szád. Megértetted?

– Igen, megértettem.

Hallottam a lépteit, ahogy közeledik felém. Éreztem, valamit megint tenni fog velem. Így is lett.

Ismét hangokat hallottam, Karion és Erhard beszéltek hozzám. Egy számomra még ismeretlen szobámban tértem magamhoz. Erhard, és a fia, Karion, figyelemmel követték az ébredésem.

– Mi történt? – kérdezte tőlem Karion. Az apja rögvest ráförmedt:

– Hagyd, még csak most tért magához. Majd elmondja. Légy hozzá türelmes.

Már értettem, miért mondta nekem azt a férfi. Tényleg ostoba vagyok. Erhard annyira figyelmes. Igaz, eddig tartottam tőle. De ő és a fia, ég és föld egymás mellett. Lehettem volna türelmesebb is. Nyitottabb Erhard felé. Belátom, tényleg hibát követtem el, a rossz döntésemmel. Percekig figyeltem őt, s a tekintetünk találkozott:

– Mi a baj Lizbeth? – kérdezte aggódva.

Éreztem a közelségét. Kimásztam az ágyból, és nem tudtam megállni, hogy ne öleljem át. Megnyugtatott a teste melege, a két erős karja szoros ölelése. Erre volt szükségem. Karion véleménye pedig hidegen hagyott.

– Normális vagy? Miért az apámat öleled meg?

– Hallgass, fiam. Nem látod, mennyire oda van? Ha máshogy állnál hozzá, most a helyemben lehetnél.

Karion visszaült, s csendben figyelte, ahogy az apja megpróbál engem szóra bírni:

– Jól vagy? Bántottak?

– Csak megkötöztek. Kibírtam – feleltem, s megfogadtam, nem mondom el senkinek, ami történt. Kizárólag így védhetem meg őket és jómagam:

– Nem tudom, kik voltak. Titeket kerestek, és csak engem találtak.

Erhard tartotta magát, Karion dühöngött:

– Hogy jutottak be? Ha megtudom, ki hibázott...

– Nyugodj le, intézkedem ez ügyben – szólt hozzá Erhard, s magunkra hagyott. 

Kettesben maradtam a vőlegényemmel, aki nem bírta ki kérdés nélkül:

– Hozzám nem akarsz bújni? Hisz nyár végén, az én feleségem leszel. Az apámmal meg nem akarlak többet látni.

Ez volt az utolsó csepp a pohárban, melyet nem tudtam szó nélkül hagyni:

– Ha nem tudsz kedves lenni, akkor meg se érdemelsz. Kérlek, hagyj magamra. Nem kérek többet a társaságodból.

Karion felpattant:

– Fogd be. Talán mégse akarsz hozzám jönni? Verd ki a fejedből. A szerződést aláírtad. Innentől nincs vissza út.

– Miféle szerződést? – kérdeztem vissza, s láttam, ahogy kimegy az ajtón. Sikerült nagyon felbőszítenem. A szerződést, amit említett, arról hitelen semmi se jutott eszembe. Mit írtam én alá?

Még aznap elmentem a király irodájába, s megkerestem azt a szerződést, amit aláírattak velem. A tartalmát elolvasva szembesültem a ténnyel: én hülye el se olvastam, csak aláírtam. A király beleegyezésével jöhetett létre maga az eljegyzés. Annak felbontása pedig nem egyszerű. Idézem:

– „A szerződés kizárólag a jelenlegi uralkodó beleegyezésével bontható fel.”

Szóval így állunk. Még mielőtt visszahelyeztem volna, tovább olvastam az indokokat. Az alkalmatlanságnál nem kevés dolgot soroltak fel. 

Hallottam, valaki közeledik. Gyorsan próbáltam úgy a helyére tenni, mintha hozzá se értem volna. Majd úgy tettem, mint aki várakozik. Erhard édesapja lépett be:

– Szép napot, kedves Lizbeth! Rám várakozik?

Éreztem, még mindig az a Pokoli hercegnő vagyok, aki voltam. Hiába, megváltozni nem könnyű:

– Üdvözlöm. Igen.

Szépen lassan az öreg király helyett foglalt:

– Hallottam, mi történt. Megnyugtatlak, és kérlek, hidd el nekem, nem fog még egyszer megtörténni. Bízd ránk ezt a dolgot. Ha haza szeretnél menni, én megértem.

– Megfordult a fejemben. Másrészt, hiányzik a testőröm, Harold.

A király bólintott. 

Én is kényelembe helyeztem magam, közben észre se vettem, hogy szemet szúrt neki valami az asztalán:

– Elhiszem, és megértem. Mondd, gyermekem, kételyeid vannak?

Meglepett a kérdés. Nem értettem pontosan, mire gondol:

– Mivel kapcsolatban?

A király tekintete megváltozott, mintha meggyőzött volna valamiről. Ekkor döbbentem rá, észrevehette, hogy a szerződés nem ott van, ahova tette:

– Bármiről. Az imént arra célzott, nem érzi magát biztonságban nálunk.

Nyeltem egyet. Éreztem, valamit ki akar csikarni belőlem:

– Igen, így van.

– Esetleg van valami más is?

Ennél jobb kérdést, fel se tehetett volna nekem. 

Nem siettem el a választ:

– Lehet. Bár, nem tudom pontosan, hogy az eset után már mire gondoljak. Teljesen összezavarodtam.

A király megértően bólogatott:

– Értem. Azt is hallottam, amíg az unokám máshol tartózkodott, addig egyedül töltötted az elmúlt két napot. Szomorú vagyok, amiért így történt.

Végre, van ebben a kastélyban még valaki, aki kedves és megértő hozzám. Bízom abban, végül bárhogy is lesz, ő is az én javamra fog dönteni. Nem akarok boldogtalan lenni.

– Erhard nem tehet róla. Ő nem érezte jól magát – tettem hozzá. Gondoltam, ha ezt megosztom az apjával, megértő lesz vele szemben. Amit a király megosztott velem, azon talán meg se lepődtem:

– Tudom, gyermekem. De amit most mondok neked, az maradjon köztünk. A fiam, Erhard, szerette a feleségét. Az unokám, Karion, utálja az apját. Gondolom, már tudod az okát. 

– Igen – szóltam halkan közbe.

– Az édesanyja gyönyörű nő volt. Népszerű a férfiak körében. Nem tudom, mi okból, miért tartott a fiam mellett szeretőt. Fel se tudom fogni. Fiatalon házasodtak össze, a húszas éveik elején. Szerelemből házasodtak – az utolsó mondatnál már a szemembe nézett. Ennél jobban már nem tudta volna a tudtomra adni, hogy ne érdekből menjek hozzá az unokájához. Segíteni akar? Még nem akarom elsietni. Ha elmondom neki, hogy meggondoltam magam, akkor csomagolhatok. Az elrablásomról nem beszélhetek, de ha maradok, lehet, csak úgy tudok segíteni. Döntöttem, maradok.

– Én is így szeretnék férjhez menni. Lehet, a nő már nem szerette?

A király sóhajtott:

– Sajnos ezt már nem tudjuk meg. Magával vitte a sírba. A fiam nincs jól. A halála óta iszik és dohányzik. Karion gyengének, gyávának tartja az apját. Ezért akar ő lenni a király.

Tessék? Erhard? Ezt se néztem volna ki belőle. Teljesen ledöbbentem. Az a férfi erről tud? Ha Erhard tényleg ennyire maga alatt van, akkor lehet, tényleg Karion az, akiből király lehet. Már értem, miért van rám itt szükség. Elköszöntem, s már csuktam be az ajtót magam után, amikor láttam, felveszi a kagylót, és megint azt a bizonyos számot tárcsázza be. Csupán résnyire hagytam nyitva az ajtót:

– Beszélnünk kell.

Mondta, s mindjárt le is tette. Csupán ezt vártam meg, az ajtó becsukása előtt.

8. rész: A másik nő