2018. február 7., szerda

The Outcast Four and the New Family Member Írta: *Kyra*


Beköszöntött a tél. A tájat mindenütt hatalmas hótakaró borította. A kitaszított négyes kicsiny csapata ez idő után se egyesült újra. Aurél atya a dámpírnővel messze elvándoroltak. Valton pedig a kölyökről gondoskodott.



A vámpír sokat tűnődött azon, vajon helyesen döntött-e. Visszaemlékezett azokra az időkre amikor Lizandra és ő boldogok voltak. Megszámlálhatatlan ideig voltak együtt. Amikor tehette, mindig erősen magához ölelte a szőke vámpírnőt. Talán még ígéretet is tett neki...



– Mit ígértem neked?
– Nekem? Semmit! – Nevetett Bató.
A vámpír lassan felé fordult s úgy döntött, keres egy nyugodtabb helységet. A fiú érezte, hogy a vámpír ma valamiért nem érti a tréfát. Régóta figyeli a mesterét. Nem egyszer volt tanúja annak, hogy magában beszél. Nem sokat agyalt ezen. Rögvest folytatta, amit elkezdett.



Valton elkényelmesedett a szoba egyetlen fotelében, s lehunyta a szemeit. Majd felelevenített egy újabb régi emléket:
- Kérlek, tarts velem. - Könyörgött.
- Valton, te őrült vagy! Ha kiszed a lábad azzal a félvérrel, mindketten odavesztek!
- Ne beszélj így róla... Ő a testvérem gyermeke.
- Miért okozol nekem fájdalmat? Miért hozol engem szégyenbe?
- Komolyan így érzel?
- Igen, így érzek. Nekem ez az otthonom... Félek elmenni.
- Én is félek. De veled együtt tudom, hogy könnyebb lesz.
- Sajnálom Valton, de maradok. - Hullottak Lizandra könnyei.



A vámpír amint kinyitotta a szemeit, elcsodálkozott. Távolabb, egy feldíszített karácsonyfa állt.
- Szerinted ez így jó lesz? - Kíváncsiskodott Bató.
- Fogalmam sincs. Nem értek hozzá. Az ilyen dolgokkal mindig Debóra foglalkozott.
Bató megvakarta a tartóját:
- Nálatok vámpíroknál nincs karácsony?
Valton ismét gondolkodóba esett. A fiú így szólt hozzá:
- Semmi gond! Majd én megoldom! - alig haladt el az ablak előtt amikor hirtelen felkiáltott:
- Esik a hó! De nagyon intenzíven... így is elég magas a hótakaró.
- Ha nem birkóznak meg vele, akkor csak holnap ugranak be hozzánk.
- De hát megígérték! Azóta nem láttuk őket, amióta feloszlott a zombivadász csapat! Azt mondták legkésőbb karácsonyig eljönnek hozzánk...



Ahogy teltek az órák, még a szél is felerősödött. Debóra és Aurél szinte talpig hófehéren érkeztek meg. A havas réteget a meleg előszobában rázták le magukról.
- Olyan jó benneteket újra látni! Tudjátok, hogy mennyire hiányoztatok?
- Akkor gyere, és mutasd meg! - Tárta ki a karjait Debóra. A fiú erősen átölelte őket:
- Féltem, hogy ma se jöttök...
- Egy kis hóesés nem tart vissza minket attól, hogy betartsuk az ígéretünket! - Nevetett Aurél.
Valton is megtisztelte a vendégeket a jelenlétével:
- Gyertek beljebb. Itt a kandallónál jó meleg van.



Nosztalgikus érzés kavargott hőseinkben. A régi csapat néhány hónap eltette után, végre újra egyesült. Először Aurél vágott bele a mesélésbe. Csupa pozitív hírrel örvendeztette meg Valton és Batót. Végül megfogta Debóra kezét:
- Az elmúlt hónapok, az a sok idő melyet együtt töltöttünk, mégjobban összehozott minket. Valton, szeretnénk kérni az áldásodat.
- Már nem vagy pap...ugye?
- Sikerült levennem a vállamról azt a terhet. Így már képes vagyok új életet kezdeni Debórával.
A dámpírnő pedig így pontosított:
- Lemondott a papihivatásáról. Továbbá azért lenne fontos nekünk, mert szeretnénk családot alapítani.
Bató felpattant örömében:
- De jó! Valton bácsi, kérlek, enged meg nekik, hogy összeházasodjanak!
- Van más választásom? - Mosolyodott el a vámpír és a párra tekintett – Legyetek boldogok és ha lehet, sűrűbben szeretnélek látni benneteket.
- Egy kicsit messze laktok... De megoldjuk. - Mondta a szőke fickó.



A vámpír látta jól Aurél szemében, hogy mit vár tőle. Ezért úgy határozott elmeséli mi történt Debóra szüleivel és hogy ő miképp lett a gyámja.
Eközben kint elállt a szél, a hóesés pedig visszavett az erejéből. A kis faházat pedig messzebbről egy idegen szemlélte.



Valtont a megérzései nem zavarták meg a mesélésben. Amit végül így zárt:
- Azért lettem kirekesztett, mert a gondjaimba vettem Debórát.
Bató a könnyeit törölgette:
- Ez egy olyan megható történet volt...
A dámpírnő pedig így szólt:
- A szívem mélyen mindig is tudtam, hogy van köztünk kötelék. Éreztem, hogy te tényleg a nagybácsim van. Nem pedig egy felvett szerep, melyet kötelességednek éreztél eljátszani – érintette meg a mellkasát – Valton bácsi, hasonlítok az édesanyámra?
- Igen. Nem csak külsőleg hanem belsőleg is. Dafné bátor, okos nő volt. Tudta jól, ha a testvéremet választja akkor nem lesz hosszú életű... Biztos lehetsz abban, hogy a szüleid is örülnek a boldogságodnak.



Debóra tekintete aggódóvá vált:
- Veled mi van? Nem vagy magányos?
A vámpír széles mosollyal az arcán legyintett:
- Itt van nekem a kölyök! Hogy lennék magányos?
Bató fülelni kezdett:
- Mintha kopogtak volna...
- Reméltem, hogy nem hozzánk jött... - Vakarta meg a tarkóját Valton, aki már biztosra tudta, hogy egy vámpír várakozik odakint.



A vendég nem más volt, mint Lizandra, a vámpírnő. Valton a múltra való tekintettel beengedte. A többiek pedig szótlanul figyelték a nő és a társuk reakcióit.
- Bocsánat, ha megzavartalak benneteket – Kezdett bele a szőkeség. Valton lesegítette róla a szürke köpenyét:
- Fogalmam sincs mi járatban vagy itt, de kérlek vedd rövidre a mondandódat.
Aurél és Debóra összenézett. A megérzéseik azt súgták, bölcsebb lenne őket magukra hagyni.
- Nyugodtan beszélgessetek, mi nem zavarunk. - Ragadta meg Aurél a fiút és magával húzta a másik helységbe. Debóra pedig csendesen utánuk somfordált.



Valton kezdetben még szótlanul áll a vendég előtt, akit alaposan végigmért. Lizandra már nem fekete ruhában tündökölt előtte. A frizuráját is úgy hordta, mint régen. Feltűzve. Mintha a vámpírnő újra a régi lenne. De valahogy mégse teljesen:
- Örülök, hogy kettesben maradtunk.
- Én a kettőnk dolgát már azon a napon lezártam. Ivánt nem zavarja, hogy ide jöttél?
- Biztos lehetsz benne... Azzal, hogy újra elhagytál minket a barátaidért, megint lehetőséget látott arra, hogy meghódítson. De én ebből nem kértem...



A vámpír, Lizandra szemein keresztül átérezte fájdalmát. Melyről a hulló könnyei is árulkodtak:
- Kérlek, ne taszíts el magadtól!
- Mit vársz tőlem? Kétszer is a nehezebb utat választottam és te egyszer se tartottál velem!
- Nehéz nélküled.
- Ezzel én is így vagyok. De nekem itt vannak ők. A szeretetük, bizalmuk és elszántságuk kárpótol a sok lemondásért.
- Engem is? Amióta velük vagy, gondoltál rám?



Valton helyet foglalt a foteljében. Lehetne őszinte vagy akár le is tagadhatná az érzéseit. De ez a nap túl különleges volt neki ahhoz, hogy ne az igazat mondja annak, akit szeret. Még akkor se, ha megveti a múlt béli kijelentéseivel, melyekkel fájdalmat, csalódást okozott neki:
- Sokszor Lizandra. A sok szépre, jóra, melyeket együtt megéltünk és azokra a pillanatokra, amikor egymásnak okoztunk fájdalmat a szavainkkal. Ezek felejthetetlenek a számomra.
- Számomra is. Ezért jöttem el hozzátok. Már nekem sincs helyen a fajtánk között. Nem viselik el a magányom... nem tisztelik az érzéseimet.
- Iván?
- Ő csak egyszer próbálkozott. De a barátai egyenesen undorítóak...
- Szóval, azóta se tudja megválogatni őket.



Lizandra tekintete megfagyott:
- Ez micsoda? - Mutatott a feldíszített fenyőfára.
- Karácsonyfa!
- Ilyet az emberek csinálnak... nem értem mi értelme van.
- Én se, de jól mutat a szobában. Amíg nincs az utamban, addig nem hajítom ki az ablakon...
Lizandra elnevette magát. Nagyon szórakoztatónak tartotta Valton hozzáállását.



- Jó újra téged nevetni látni. Nem fog hiányozni a város, a...
- Nem! - vágta rá vámpírnő – Békességet és nyugalmat már csak melletted találok. Hidd el, képes vagyok alkalmazkodni!
- Emlékszel még Batóra? A farkasember kölyökre? Ő is itt lakik velem.
- Nem felejtettem el, ahogy a papot sem.
- Aurél már nem pap. Megvált a hivatásától.
Lizandra elcsodálkozott:
- Elege lett?
- Igen és szerelmes.
- Akkor a dámpír gyermek kirepül a fészekből... Azon a napon láttam ennek jeleit. Szerintem jól választott.
- Szerintem most te is jól választottál. Azért aggódom érted...
- Miért is?
- Itt az erő kellős közepén nincsenek bálok, vámpírok... Sőt, rajtam és Batónk kívül itt egy árva két lábú lélek sincs!
- Pont ezért jöttem utánad! De leginkább miattad.
- Nem félsz a farkasoktól?
- Nem.
- A medvéktől?
- Nem! De most már elég legyen!



A fal túloldalán felfigyeltek Lizandra hangjára. Aurél és Bató a halhoz szegezték a fülüket. Debóra pedig résnyire kinyitotta az ajtót:
- Így nem lenne könnyebb?
Bele se telt egy pillanatba, máris mind a hárman bekukucskáltak a szobába, ahol Lizandra és Valton egymást átkarolva csókolóztak.
- Oké, még életben vannak és nem folyik egyikük vére se... - Rángatta el az ajtóból a fiút Aurél.
- Ahogy elnézem Valton bácsinak szép karácsonyi ajándéka lett! - Jelentette ki Debóra.
- Már féltem, hogy sose fog megtörni a jég – Sóhajtott megkönnyebbülten Aurél és átölelte kedvesét.





0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése