Mirella mama és én, reggel kényelmesen összeszedelőzködtünk és útnak indultunk. Az esküvőm óta, egyszer sem jártam otthon. Olyan érzés töltött el, mintha újra gyerek lennék és most értem volna haza az iskolából. Otthon semmi se változott, minden bútor és kép a helyén volt.
Amint beléptem a szobámba, hirtelen egy idegen helységben találtam magam. Mögöttem Mirella mama hangját hallottam:
- Az esküvőd után, édesanyád újra tapétáztatta és bútoroztatta a szobát. Már a vendégeknek van fenntartva.
Annyi emlék fűződik ehhez a szobához: Ezen a helyen terveltük ki közösen Lorennel, hogyan tréfáljuk meg Heroldot. Itt voltak a titkos találkáim Eduárddal... Sajnálattal láttam be, hogy már semmi sincs ebben a szobában ami ezekre pillanatokra emlékeztetne. Csupán az emlékeim maradtak. A nagymamám együttérzően átölelt s magamra hagyott. Próbáltam valahogy megbarátkozni az új környezetemmel...
Az otthonunk nappal csendes volt. Csupán a személyzet járkált fel-alá. A nagymamámmal megebédeltünk, majd lepihentünk a szobáinkban. Engem annyira elnyomott az álom, hogy kora este ébredtem fel. Hangokat hallottam. Kiléptem a szobámból és ahogy haladtam egyre biztosabbá vált számomra, hogy az egyik szobában vitatkoznak. Egy férfi és egy nő volt. Megismertem a hangjukat. Megálltam a nyitott ajtó mellett és a falnak támaszkodtam.
- Ismerem Erhardot! A felesége halála óta nagyon megváltozott! Mégis hogy adhattátok hozzá a lányunkat ahhoz a beteg emberhez?
- Elizabeth, anyám szerint Liz jó férjet választott. Erhard mellette már sokkal jobban van. Végre képes ellátni a kötelezettségeit.
- De az anyád akkor sem normális!
Megfordultam s láttam, hogy a nagymamám velem együtt hallgatja a szüleim vitáját. Gyengéden megérintette a vállamat:
- Bízd rám, gyermekem – suttogta, s be ment hozzájuk a szobába. Én nem mutatkoztam. Bíztam abban, hogy Mirella mama jobb belátásra bírja édesanyámat.
- Már itt is van... - jegyezte meg halkan, ércesen édesanyám. Az apám nyomban csitítgatta.
- Ha az emlékeim nem csalnak, gyermekeim... – Kezdett bele a mondanivalójába Mirella mama – Ti mondtatok le a lányaitokról. Lorenről én gondoskodtam a várandóssága idején, amíg ti vígan utazgattatok, pompás estélyeken, drága pezsgőt szürcsölgettetek. Igen, a családunknak vannak kötelezettségei. De a gyermekeitekért is felelősek vagytok. Elizabeth, ha a fiam nem is, de legalább te itt maradhattál volna velük.
Csöppet kikukucskáltam, s láttam anya arcán, hogy azok a mondatok mennyire szívébe markoltak.
De volt valami, amit nem tudott figyelmen kívül hagyni:
- Miért pont Erdhardhoz küldted a lányom? Bár... tudom, mert a te titkos szerelmed az apja! Ha a lányom oda megy, te is bátran engedhetsz az éréseidnek!
- Elizabeth, neked az én szerelmi életemhez semmi közöd. Ha aggódsz a lányodért, én megértem. De nem emlékszem, hogy itt lettél volna, hogy közösen megbeszéljük Lizbeth jövőjét.
- Az se volt fer tőled, hogy az újságból kellett megtudnom az eljegyzését és egyben az esküvője napját!
- Kérlek, ne veszekedjetek... - Léptem be hozzájuk. Mirella mama tekintetéről csak úgy sugárzott az aggodalom:
- Lizbeth, gyermekem... kérlek, maradj ki ebből. Kerülnöd kell a jelenlegi állapotodban feszültséget.
- A jelenlegi állapotában? Csak nem? - Kapta fel hirtelen a fejét édesanyám.
- Igen Elizabeth, Lizbeth babát vár. Szerintem nem csak én de ő is örülne, ha az édesanyja mellette lenne. Ha már a másik lányod mellett nem voltál.
Apa egy percet se tétovázott, rögvest átölelt:
- Gratulálok, Liz!
Anya döbbenten nézte a jelenetet:
- Con, kedvesem...
Mirella mama a már megszokott stílusával, kérdőn anyámra pillantott
- Nos, Eliza, mire vársz? Nem gratulálsz a lányodnak?
Anyám szó nélkül ismét a nagymamára dermedt. Egy pillanatra lehunyta a szemeit. Még mi is hallottuk ahogy egy mély levegőt vett, s lassú léptekkel elindult felém:
- Mond, Liz, boldog vagy? - állt meg előttem – Ha nem, nekem nyugodtan elmondhatod.
- Boldog vagyok. Csak egy kicsit félek... - töröltem ki egy könnycseppet a szememből. Végül anya is átölelt, s azt suttogta:
- Ne félj, apa és én itt vagyunk.
Szokatlan egy pillanat volt. De jó érzéssel töltött el, hogy velem vannak. Mikor már azt hittem, mostantól zavartalanul élvezhetem a szüleim társaságát, egy váratlan telefon hívás érkezett. Anya ment felvenni a kagylót.
***
Másnap reggel nosztalgiázva járkáltam a kastélyban. Amikor betoppant hozzánk az a nő... Igen, Sibill hercegnő. Perceken át méregettük egymást. Egészen addig a pillanatig, amíg anyám oda nem sietett hozzá, hogy megölelje:
- Sibill, úgy örülök, hogy látlak!
Én földbegyökerezett lábakkal és kikerekedett szemekkel bámultam őket. Ez, most komoly? Mit keres itt ez a nő és mégis milyen kapcsolatban áll az édesanyámmal?
- Sibill, úgy örülök, hogy látlak!
Én földbegyökerezett lábakkal és kikerekedett szemekkel bámultam őket. Ez, most komoly? Mit keres itt ez a nő és mégis milyen kapcsolatban áll az édesanyámmal?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése