Alig dolgoztam fel a tényt, hogy anya leszek, máris jött a következő meglepetés: másnap váratlanul betoppant hozzánk Karion herceg.
Mirella mama szemmel láthatóan nagyon örült neki, de tekintetéből az is leolvasható volt, hogy fogalma sincs arról mit keres ilyenkor itt:
- Karion, gyermekem! Olyan régen láttalak!
Az ifjú, vörös hajú herceg kissé megilletődött, egyáltalán nem számított Mirella mamára:
- Jó napot... Lizhez jöttem.
- Ilyen sietősen?
- Apám kért meg, hogy vigyázzak rá.
Mirella mama jó erősen megölelte:
- Milyen figyelmes!
Én a lépcsőn állva, figyelemmel követtem a jelenetet. Amint Mirella mama megpillantott, rögvest elengedte Kariont a szorításából:
- Itt van az én drága unokám! Nem is zavarlak benneteket... - Hátrált a nagymamám, s kettesben hagyott minket.
Én lassan, bizonytalanul Karion elé léptem. Az elmúlt hónapok óta semmit se változott. Talán figyelmesebb lett, amióta az apja felesége lettem.
- Sápadtnak tűnsz. Jól vagy? - tekintett végig rajtam, aggódva.
- Csak a rosszullét miatt...
- Rosszullét? - lepődött meg hirtelen - Mitől?
- Én... - próbáltam a gondoltaimban kíméletesen megfogalmazni neki, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem fog menni – Azt hiszem... kistestvéred lesz.
Karion percekig némám pislogott a meglepettségtől és a tartóját dörzsölte:
- Nos... azt hiszem ilyenkor gratulálni kellene.... gratulálok. Mióta tudjátok apával?
- Én tegnap óta... ő még nem tudja.
- Nem hívod fel?
- Négyszemközt szeretném neki elmondani.
- Lehet, tényleg így lenne a legjobb... - bólogatott. Együtt, lassú léptekkel elindultunk a folyosón.
- Meddig maradsz velünk? - pillantott felé, kérdőn. Karion úgy válaszolt, hogy nem is nézett rám:
- Csak most a hétvégén. Vasárnap reggel visszamegyek az egyetemre. A téli szünetben visszajövök hozzád.
- Értem... köszönöm, hogy eljöttél. Sokat jelent nekem...
Karion telefonja megcsörrent:
- Apám az – tekintett a kijelzőre – Szia! - szólt bele nyomban.
- Most hol vagy?
- Itthon – válaszolt az apja kérdésére, nyugodt hangon.
- A feleségem hogy van? Mondtad neki, hogy tegnap kerestem?
Ekkor esett le, hogy a telefonom a táskámban maradt, lenémítva. Azóta teljesen megfeledkeztem róla.
Karion látta az arcomon, hogy mennyire kellemetlenül érzem magam. Próbált természetesnek tűnni, hogy az apja ne fogjon gyanút:
- Én úgy látom, hogy jól van. De ha megszeretnél róla győződni, kérdezd meg tőle.
Átvettem a telefonját. A férjem hangja hirtelen megváltozott. Sokkal kedvesebb és megértőbb lett:
- Hogy vagy kedvesem? Miért nem vetted fel a telefont, amikor kerestelek?
- Köszönöm, jól! Sajnálom, amiért megfeledkeztem róla... Mirella mama gondoskodott rólam. Ne aggódj, semmi komoly. Az orvos azt mondta, hogy télen ez normális.
- Értem – mondta csalódottan. Talán azért, mert megbánta, hogy magamra hagyott. A továbbiakban a beszélgetésünk más irányt vett:
- Kérlek, mond meg nekem őszintén. A fiam megborotválkozott?
- Na, már megint kezdi... - grimaszolt az orrom előtt, Karion.
- Megnyugodhatsz, vele is minden rendben van.
- Jól van, de nem akarom, hogy az egyetemen úgy nézzen ki, mint egy ősember... Remélem, visel nyakkendőt!
- Van rajta, komolyan kitett magáért – bólogattam, miközben cinkosan a hercegre kacsintottam. Majd a férjemmel elköszöntünk egymástól.
***
Ez időben már az egyik helységben ücsörögtünk. A személyzet teát szolgált fel nekünk. A csend uralkodott. Nem volt mit mondanunk egymásnak. Nem olyan régen, még egy pár voltunk. Jegyesek. De az a párbaj mindent megváltoztatott.
- Sajnálom – törtem meg a csendet. Karion ekkor végre felém fordította a fejét:
- Tessék?
- Sajnálom, hogy a nyáron olyan bolond voltam.
- Én is az voltam – mosolygott rám – Örülök nektek. Komolyan. Értem ne aggódj, majd megtalálom az én hercegnőmet.
Mirella mama kopogó lépteit hallottuk, s hirtelen elcsendesedtünk.
- Mi ez a csend, gyermekeim?
Karion és én összenéztünk. Talán egyre gondoltunk, amikor elnevettük magunkat.
Mirella mama nyomban csatlakozott hozzánk és beavatott minket a nagy terveibe: szombaton hármasban, díszkísértettel elmegyünk vásárolni. A nagy bevásárlás után, összeírjuk a családtagok neveit egy nagy listára. Vasárnap, én és a nagymamám kézzel fogjuk megírni a névre szóló karácsonyi meghívókat.
***
Vasárnap délután Karion belépett hozzánk a szobába:
- Köszönöm a vendéglátást! Nagyon jól éreztem magam!
- Mikor látunk téged legközelebb? - kérdezte tőle a nagymamám kíváncsian, vajon emlékszik-e arra mit beszéltünk meg tegnap.
- Két hét múlva, Liz családja otthonában.
- Helyes a válasz! - csapta össze a két kezét elégedetten. Karion közelebb lépett hozzánk, hogy egy-egy puszival elbúcsúzzon tőlünk.
Amint távozott, Mirella mama felém tekintett:
- Nagyon megváltozott. Pozitív értelemben.
- Igen és örülök, hogy nem neheztel rám a régmúltban történtek miatt – sóhajtottam fel, megkönnyebbülve. Ekkor még nem is sejtettem, hogy otthon milyen fogadtatás vár majd rám...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése