2018. május 4., péntek

Fairy Tale - 1. rész: Távol az otthontól Írta: T&M



Azura feltápászkodott. Folytatta a barátnője keresését. Visszaemlékezett arra a pillanatra, amikor arról beszélgettek ki hova menekülne a „világ” elől. Azura nem véletlenül keresi az erdőben. Seila mindig ide jön, ha valami történik. Ez egy olyan hely ahol összetudja szedni magát, belül rendezni a gondolatait, mielőtt újra szembenéz a valósággal.



Messzebb idegen hangokra lett figyelmes. Pontosabban két idősebb férfi beszélgetésére. Nem habozott, gyorsan odasietett hozzájuk. Megse fordult a fejében, hogy alaposan végigmérje őket, rögvest a lényegre tért:
- Helló! A barátnőmet keresem. Világos, pasztel színű haja van... - majd arra lett figyelmes, hogy két férfinak hosszú hegyes füleik vannak – Bocsánat... ha megzavartam valamit.



- Egy ember! - Lepődött meg az egyik. A másik pedig felvilágosította, hogy mit kellene ilyenkor tenni:
- Meglátott minket, kapjuk el!
Azura agyáig még el se jutott amit hallott:
- Bocsánat... oké, felejtsük el! Nem kérdeztem semmit! - hajtogatta és menekülőre fogta.



Azura hosszú, vörös ombre haja csakúgy lobogott. Mögötte a kettő kérfi egyre csak közeledett felé. A lány átugrott egy-egy kisebb bokrot, tobbá átgázolt egy patakon. Majd amint kirohant az erődből, már nem a megszokott környezet fogadta. Földbegyökerezett lábakkal állt. Halvány gőze se volt arról, hol lehet. Ez a világ más volt... Nem a sajátja. Szokatlanul más volt a táj. Egymástól távolabb a fák lombjaiból kimagasló díszes tornyokat látott. Az itt élők oly furcsák voltak, mint akik eddig üldözték őt. 
- Megvagy! - ragadta meg az izmosabb, hosszú fülü férfi a karjánál – Veled szerencsénk volt. Aki előtted járt itt, őt nehezen tudtuk elkapni.
- Milyen gyors volt... komolyan mondom, hogy megizzasztott! - Sóhajtott a másik. 



Azura azon töprengett, vajon a barátnőjéről beszélhettek-e. Seila nagyon jó futó. Osztályelső. Azura annyira félt, nem volt bátorsága megkérdezni tőlük, hogy nézett ki. Ahogy azt se, hogy épp hova viszik ily sietősen. A hosszú fülű férfiaknak nem volt több mondanivalójuk. Mint két katona a foglyot, úgy vitték magukkal. A város lakók csodálkozva figyelték a jelenetet. 



Azura menet közben többször megpróbált gyönyörködni a tájban. De amint beleélte magát, mindig megbotlott egy-egy nagyobb kőben. Amint megpillantotta a hófehér tornyokat, alig várta, hogy odaérjenek. Annyira lenyűgözte ez a világ, miképpen teljesen megfeledkezett arról, hogy ő egy fogoly. A kastélyhoz érve sok lépcsőt kellett megmászniuk. Több hosszú fülű szerzet is elhaladt mellettük. Mindegyik alaposan szemügyre vette a lányt. 



Gyönyörű volt a kastély, mindenütt szobrokat és rendezett kerteket látott. Lent a mélyben pedig vízcsobogást lehetett hallani. A lány mindvégig mosollyal az arcán haladva gyönyörködött a naplementében és a hely fényes pompájában.



Azura végre felért a toronyba s már boldogan fújta ki magát. Itt végre kiderült kinek kell döntenie a sorsáról. Amint gyertyákkal megvilágított helységben megpillantotta, a szája tátva maradt. A két férfi meghajolt a hófehér ruhás, hosszú fekete hajú nő előtt. Az szőke hajú férfi így szólt a lányhoz:
- Nálatok nem illik köszönni?
Azura becsukta a száját s megpróbálta illedelmesen megszólítani a kastély úrnőjét:
- Jó estét! Azura vagyok és azt hiszem eltévedtem.
A hosszú hajú nő, szintén hosszú füleket viselt. A haja dús volt, de annyira nem, hogy eltakrja őket. Alaposan szemügyrevette Azurát:
- Jó estét Azura! Szerintem is eltévedtél... ahogy az előző vendégünk is.
- Előző vendég? - Kérdezte a lány reménykedve. De az úrnő, aki még a nevét se mondta el, láthatóan tőle is szabadulni akart:
- Akkora itt a felfordulás, hogy most Azurával se tudok foglalkozni. Vigyétek a másik mellé!



Szegény lányt úgy vitte le a szőke izmos fazon a börtönbe, mint egy krumpliszsákot. A másik, a soványabb, pedig vigyorogva haladt mögöttük:
- Nem nehéz?
- Dehogy... bár a másik sokkal könnyebb volt.
Kitárták a lány előtt a börtönajtót, ahova az orrát lógatva lépett be. A rácson belül ráismert a barátnőjére, Seilára:
- Nem tudom mit mondhatnék... reméltem, hogy itt vagy? 
- Annyira hiányoztál! - ugrott a nyakába a barátnő és jó erősen átölelte – Ez tényleg a valóság!
A két hosszú fülű férfi unottan távozott. Hamar elegük lett az érzelmes műsorból.



- Láttad, hogy hol vagyunk? - Kérdezte hangosabban Seila.
- Igen láttam, de ezek a benszülöttek miatt nem sikerült alaposabban körbenéznem. Nem olyan mintha nyaralnánk? - tette fel a kérdést Azura. Seila körbetekintett:
- Nyaralni egy börtönben szokás? 
A két lány elkényelmesedett a hideg köves földön. Annyi mindent láttak ebben a világban, hogy perceken át azt se tudták hol kezdjék a mesélést. 
- Anyukád felhívott. Nagyon aggódott érted. Ezért indultam a keresésedre.
- Sajnálom, hogy te is idekeveredtél... ha nem lennénk börtönben még élvezném is a szabadságot. 
- Én örülök, hogy megtaláltalak. Márcsak azt kell kitalálnunk, hogy jutunk ki innen...
- Ha kijutunk, maradjunk egy kicsit! Nem akarok hazamenni... - vágott bele Azura mondatába Seila. A vöröshajú lány mindenre gondolt, csak éppen a maradáson nem:
- Anyukád már így is halálra aggódja magát... - hangsúlyozta. Seila lelkesedése elillant:
- Igazad van. Most már tényleg haza kellene mennem... Mennünk...
Körbejárták a szűk helyet, próbáltak valami mozdíthatót találni, a kisebb köveken kívül. Miután már órák teltek el azt tapasztalták, hogy senki se néz rájuk. Kezdtek elkeseredni. 



- Remélem, nem örökre akarnak itt tartani minket...
- Az a szép nő azt mondta, most nem ér rá... Állítólag valami történt.
Seilának eszébejutott:
- Idegenek jöttek... Amikor üldöztek és megláttak néhány nem közéjük valót, azt se tudták hirtelen kit üldözzenek – mesélte nevetve.
- Olyanok voltak, mint mi?
- Hát... fekete ruhát viseltek. A bőrük... - majd hirtelen elhallgatott. A rács túloldalán egy sötét bőrű, fura szerzett nézett velük farkasszemet. Seila némán felé mutogatott.



- De jó itt a hangulat! Meglepő egy ilyen helyen nevetés hallani... - Csapta össze a két tenyerét lelkesen az idegen. Azura a barátnőjére tekintett:
- Mit akartál mondani?
- Azt, hogy olyan sötétek voltak, mint az ott...
A sötétbőrű idegen a szemeit meresztette rájuk:
- Sötét? Köszönöm... - majd így folytatta – Sötét tünde vagyok. Az itteniek  nem kedvelik a népem... 
- Ők is tündék? - Egyenesedett fel Azura és közelebb merészkedett a férfihoz.
- Igen. De van köztük féltünde is. A sellőkről és a többi szövetségeseikről nem is beszélve...



Azura a barátnője felé hajolt és suttogott:
- Vajon milyen tudatmódosító gázt ereszthettek szabadon az erdőben?
- Lehet, teszteltek valamit... és mi, „tesztalanyok” remekül időzítettünk...
A sötét tünde kristálytisztán hallotta:
- Tudatmódosító? Tesztalanyok? Itt erről szó sincs... és felesleges sugdolózni. Nem papírból van ez a kettő a fejemen – mutatott a két szép hosszú füleire. Majd komolyabbra vette szót:
- Sajnálom, nem mintha nem élvezném a társaságotokat, de ha most nem távozom akkor soha...


Seila élt a vendégben remélt lehetőséggel:
- Kérlek, engedj ki minket...
- Azzal csak még jobban felhívnám a jelenlétemre a figyelmet... A nagyságos kisasszony nem fog örökre itt tartani benneteket. Addig is tartsátok meg a jókedveteket valahogy. Viszlát később!
- Viszlát... - Köszöntek el tőle a lányok az orrukat lógatva.




0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése