Zombie Hunters - The Outcast Four 5. rész: Ki-ki a maga útján Írta: *Kyra* (+12)

Másnap este Valton magányosan az eget szemlélte. A többiek egyesével lassan érdeklődve, aggódva köré gyűltek:
– Aggaszt valami? – Kérdezte Debóra.
Valton amint megpillantott egy sebesen repülő denevért, az arcára hirtelen mosoly derült:
– Lizandra most kell útra.
– Akkor az ég legyen vele és járjon szerencsével. – Tette össze a két tenyerét a pap. Majd Valton tekintete komorrá lett:
– Ha ez igaz, nem lesz kellemes találkozni a többi vámpírral. Ők messze nem olyanok, mint én...
– Ha jönnek, akkor csak nem ölnek meg... – Bizakodott Aurél atya.
– Nem fogom hagyni, hogy bántsanak titeket... erre a szavamat adom.

***

Ahogy teltek a napok, a zombivadászok egyre nehezebben bírtak a városba érkező zombikkal. Éjszaka megállították őket, nappal pedig a rohadó testeket égették el. A csapdákat pedig újra élesítették. Ahányszor a nap nyugodni tért, annál kevesebb reményt adtak arra, hogy Lizandra egyáltalán visszatér.

***

Alig kelt fel a hold az égen, máris Bató hangjától harsogott a város:
– Denevérek! Jönnek a denevérek! – Kiabálta ahogy a torkán kifért, miközben rohant át a városon.
Aurél atya megveregette a vállát:
– Jól van fiam... – majd Debórára pillantott: – Hol van Valton? Jobb lenne ha az ő társaságában mutatkoznánk...
– Ott... szerintem ő előbb kifürkészte őket a távolból.
– Akkor én ezért siettem? – Dobta le magát a fiú s elfeküdt a fűben.
– Remélem a vendégeket nem henyélve szeretnéd fogadni...

– Hadd fújja ki magát... – Szólt közbe a sápatag nő. Valton szótlanul és komor arckifejezéssel csatlakozott hozzájuk.
– Nyugodj meg... ha már idejöttek, az már jó jel...
– Igen... csak az aggaszt ahányan jöttek. Kevesebbre számítottam...
– Nem volt nehéz észrevenni őket. Olyan volt, mintha egy hatalmas fekete felhő tartana felénk... – írta le a látottakat a farkasfiú.
– Ez az ő városuk, az otthonuk. Persze hogy fontos nekik...
– Ha az volna, nem mentek volna el... De ők jóval többen vannak, mint ahányan itt laktak.
– Mire célzol? Talán egy tucat nemes érkezett, hogy bíráskodjon felettünk?
– Olyasmire...
– Akkor végünk van... – Lógatta az orrát reménytelenül Bató.

A denevérek mind várpírokká változtak. Közülük csupán hárman adták meg a tiszteletet, hogy bemutatkozzanak:
– Szóval ti volnátok az említett kitaszított négyes... – Billegett oda hozzájuk egy ragosabb. A másik kettő pedig mögötte nézelődött.
– Valton... barátom... a lányt még megértem. De a papot és a farkasember kölyköt minek hoztad ide magaddal?
– Önként csatlakoztak hozzánk. Nélkülük nem boldogultunk volna Debórával.
– Mire várunk? Tépjük szét őket! – Nyalta meg a szája szélét az egyik társa.

A beszédesebb nyugalomra intette:
– Nem bántjuk őket... – Valton mögött jóval, megpillantotta a dámpírnőt:
– Külsőleg olyan, mintha közénk tartozna. Szépen felcseperedett... – közelített felé, s megcsókolta a kézfejét:
– A nevem Iván. Valton régi jó barátja... Üdvözlöm.
– Engem Debórának hívnak.
– A két faragatlan pedig Ludving és Sámson... – mutatta be a cimboráit, a figyelme pedig újra Valtonra terelődött:
– Beszélhetnénk négyszemközt?
– Természetesen...

A két vámpír eltávolodott a többiektől. Valton olykor visszapillantott, hogy meggyőződjön, hogy a többieket nem-e éri fenyegetés.
– Nem azért jöttünk, hogy megöljünk benneteket.
– Ez meglepő...
– Lizandra kért meg minket, hogy segítsünk. Ő is itt van... Nagyon a szívén viseli a sorsotokat. Főleg a tiédet...
Valton amint meghallotta vámpírnő nevét, rögvest megpróbálta kifürkészni merre lehet.
– Remélem nem okozol neki több fájdalmat... – tette hozzá Iván, fenyegetve.

– Az ami múltban történt, kizárólag ránk tartozik. Bevallom kételkedtem benne, hogy viszont látom-e még.
– Téged választott... Ez a város pedig az otthona. Ezért vagyok hajlandó segíteni nektek. De utána választanod kell a barátaid és Lizandra között.
– Előbb éljük túl... utána ráérek dönteni.
– Debóra gyönyörű teremtés... neki szívesen a gondját veszem.
– Ő az emberekkel jobban érzi magát, mint a vámpírok között... szerintem a szíve választottja egy halandó lesz.
– Nem vagy valami hálás... De ha eljön az idő, meglátjuk igazad van-e...
– Úgy legyen...

Valton és Iván eltemették az múltat. Az egész éjszakát annak szentelték, hogy közösen kiterveljék, hogyan védhetnék meg hatásosabban a várost. Aurél atya megmutatta a csapdákat. Iván ez időben megpróbált közeledni Debóra felé, aki inkább a pap társaságában jobban érezte magát. Valton figyelme egy pillanatra se lankadt. Vigyázott a kitaszított sorstársaira a vendégek jelenlétében.

***

Elérkezett a legveszedelmesebb éjszaka. Valton és Iván jelezték a zombik közeledtét. A csapatok felsorakoztak, még Lizandra is közéjük állt.
– Ez veszélyes... kérlek, menj haza...
– Ha a lány itt lehet, akkor én is! Ez az én városom is... – Mordult rá. Valton nem akart vitába szállni vele. Azonban kételyei voltak abban, hogy mindenkit meg tudd menteni, ha eljő az idő...

Kemény összecsapás vette kezdetét. A csapdák sok zombit tettek ártatlanná... de nem eléggé ahhoz, hogy ne kelljen harcolniuk velük. Ahogy zombik, úgy vesztek oda vámpírok is az összecsapásban.
– Sámson... – Borzongott el Iván, amint látta barátját épp a zombik marcangolják.
– Hamarosan fel kell a nap! – Kiáltott Ludving a távolabb. Iván tehetetlenül fordult Valtonhoz:
– Mit tegyünk?
– Ha maradunk a napfény végez velünk. A visszavonulásnál lehet csapdába esünk...

Debórának támadt egy ötlete:
– A zombik se kedvelik a napfényt! Ti vonuljatok vissza, mi hárman megoldjuk.
– Biztos vagy ebben?
– Kérlek... most az egyszer bízz bennem...
A vámpír egy bólintással jelezte felé, hogy benne van. Aurél atya pedig szót nélkül követte a sápatag szépséget.

Hamarosan az elrejtett fegyverek is előkerültek. Bató meglepően jól célzott. Aurél atya elcsodálkozott:
– Hol tanultál meg ilyen jól lőni?
– Még az erődben... – Szerénykedett.

A vámpírok elrejtőztek a halálos napsugarak elől. Ahogy telt az idő, a zombik csaknem akartak megfogyatkozni. Debóra szomorúan így szólt hozzájuk:
– Van egy rossz hírem fiúk... nincs több muníció...
–...sajnos több sziklát se lehet legörgetni a hegyről... Már egyik se mozdítható... – rugdosta a lábával az egyiket, a pap.
Bató a zombik hosszas megfigyelése után észrevett valamit:
– Egy ideje maguktól esnek össze... vagy zuhannak a mélybe.
Aurél atya és Debóra csatlakoztak hozzá.
– Ez mióta van? – Érdeklődött a pap.
– Amióta bevetettük a sziklákat is ellenük. Cirka másfél, két órája.

Ez után már spóroltak a lőszerrel. Csak akkor vették célba őket, amikor azok az életüket kockáztatták. Alig húsz perccel később már arra lettek figyelmesek, hogy a zombik egy helyben toporognak és összeesnek.
–...Ezekkel meg mi történt? Éhen haltak? – Pillantott a társaira a pap.
– Bármi is... a lényeg, hogy életben maradtunk.

Nem nyúltak a tetemekhez. Megvárták míg újra leszáll az éj, hogy a vámpírok is szemügyre vegyék őket. Szemmel láthatóan Ludvig volt talán az egyetlen, akinek volt fogalma arról mi történhetett:
– Tényleg nem bírják a napfényt és a hőséget. Teljesen kiszáradtak...
– Ha ti nem is, de én mihamarabb útra kelek, hogy megtudjam, rajtunk kívül maradtak-e még életben – Zavarta meg a vámpírt a pap.
– Veled megyek.
Debóra kijelentésére többen is felfigyeltek. A vámpírok furcsállták, hogy a dámpírnő mennyire ragaszkodik a halandóhoz.

– Tehát... neked volt igazad. – Ismerte el Iván.
Valton átölelte a dámpírnőt:
– Sok sikert kívánok nektek. Bízom benne, hogy jó hírekkel fogtok visszatérni.
– Apropó maradás... – köszörülte meg a torkát Iván – Köszönjük, hogy vigyáztatok az otthonainkra. De mivel a zombikkal való harc véget ért, ezért a szövetségünknek is vége. Aki nem vámpír, annak itt nincs helye.
– De hát nincs hova mennünk a fiúval...
– Nyugodj meg Valton bácsi, én tudok egy régi vadászházat. Előbb oda fogunk érni, még mielőtt fel kell a nap!
Aurél atya belekarolt Debórába:
– Veletek tartunk. Majd ott ráérünk búcsút inteni egymásnak.

– Szóval a „kitaszított négyes” továbbra is összetart? – Nézett végig rajtuk Iván. Mögötte többen is elnevették magukat.
– Veletek ellentétben, mi nem ássuk el és a jövőben nem fogjuk letagadni mindazt, ami ezen a helyen történt.
– Felőlem... – vonogatta a vállát, majd kérdően Lizandrára tekintett – Te is velük tartasz?
A vámpírnő odament Valtonhoz:
– Beszélhetnénk négyszemközt?
– Ahogy óhajtod.

Iván szemeivel követte a párost. Erősen vonzódott Lizandrához. Attól tartott, Valton újra fájdalmat fog okozni neki...
– Ennyi idő után is a másik utat választod helyettem?
– Gyere velem... régen is ezt kértem tőled.
– Szégyenbe hozol a fajtársaink előtt...
– Nekem már nincs helyem köztetek. Te is tudod, hogy a fiú egyedül nem marad életben... Ha most se tartasz velem, akkor talán soha többé. – Fordított hátat a vámpírnőnek s elindult a barátai felé. Iván sejtette, hogy végül a múlt megismétlődik. Lizandra és Valton hiába vágynak egymás társaságára, egyik se képes engedni a másiknak...



A zombiapokalipszis véget ért. Hőseink kicsiny csapata, két-két fővel oszlott fel az erdő mélyében. Aurél atya és Debóra hosszú útra keltek, hogy túlélőkre találjanak. Egy szép napon pedig együtt építsék fel a közös jövőjüket. Valton, Batóval maradt az erdőben, a kis házban. Ahol mindent megtett azért, hogy a fiúból erős farkasférfit faragjon. Saját gyermekeként gondoskodott róla, ahogy régen Debóráról is...

- Vége -