2096. december 24., hétfő
San Francisco
Egy fehér karácsonyi napon történt, amikor egy nehéz időket átélt, fiatal, felnőtt nő magányosan töltötte napját a szobájában. Egyszer egy évben, minden ember átértékeli az elmúlt évet, s mérlegel. Milyen sikereket ért el, milyen kudarcok érték. Ha hibát követett el, hogyan tehetné jóvá. Sophie Lawson rendőrtiszt a közelmúltban kellemetlen élményekkel gazdagodott. Akárhányszor nézett önmagába, mindig ugyanarra jutott: úgy érezte, amit tett, az helyes volt. Nincs miért szégyenkeznie. A felettesei elfordultak tőle. Az a férfi is, akire felnézett, barátjaként tekintett rá, s titokban mély érzelmeket táplált iránta. Ő vajon miért hagyta magára? Ez tényleg egy nemes baráti gesztus volt a részéről? Attól a naptól kezdve, a kollégái miért úgy beszéltek a háta mögött, mintha egy ostoba, alkalmatlan szőke nő lenne a szakmájában?
Egyedül érezte magát ebben a világban. A barátaiban mélyen csalódott, már ha azokat a személyeket a barátainak mondhatta valaha is. Ahogy a szerelmében is, aki egyben a főnöke. Az apja szemében ismét sikerült mélyen leírnia magát. Bár neki, talán, sose sikerült megfelelnie.
Édesanyja az egyetlen, aki a nehéz időkben is mellette áll, s biztatja. Ha lenne testvére, vajon ő is ezt tenné? Vagy büszkén kihúzná magát, hogy ő mennyire különb nála?
Sophie úgy ült az ágyán, akár egy mozdulatlan hóember. Le se vette a tekintetét a hóesés látványáról. Hiába szép jelenség, a nő lelkén sebek tátongtak, s azok valahogy nem akartak behegedni. Most az év utolsó napjaiban fontos döntést kell meghoznia.
Még elüldögélt az ágyán, figyelve a hófehér pelyheket. A nyugalmát a mobiltelefonja villogó kijelzője zavarta meg. Még mindig Carlos hívogatja. Lehet a bűntudat gyötri? Pár pillanat múltán felkelt, s letelepedett a laptopja elé. Gépelt pár sort, majd az egerét jobbra-balra húzogatta. Végül az ajkát egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Már felszabadultan kényelmesedett el a székben. A fejét ismét az ablak felé fordította:
– Hol leszek én egy év múlva? Jobb lesz addigra az életem, vagy marad ily silány, ahogy most van? – faggatta önmagát, elmélkedve.
– Sophie, nem akarsz lejönni közénk? Karácsony van kincsem. Ma még egy falatot sem ettél – hangzott el az ajtó mögött az aggódó édesanyja hangja.
– Még egy kicsit maradnék...
– Tessék? Mondtál valamit?
– Majd jövök! – emelte meg a hangját a szőkeség.
– Jó, rendben, pihenj csak!
Odakint a léptek arról árulkodtak, hogy az idősebb nő elhagyja az emeletet. Sophie megvárta, míg a hangok a lépcső felől megszűnnek. Ismét felkelt, tett egy kört a szobájában, azon merengve, mit is vegyen fel.
Tanácstalanul elfeküdt az ágyán. Belátta, még mindig nincs kedve emberek közé menni. A lenémított telefonján se akarta fogadni a férfi kitartó hívását.
A kinti levegő és a hóesés sokkal csábítóbb volt számára. E hangulatot azonban egy emlék ködösítette el:
Egy folyosó elevenedett meg előtte. Lépteket hallott. Amelyek saját léptei voltak. Határozott léptek, melyek cseppet se árulkodtak megbánásról, sem pedig arról, hogy bármi rossz megérzése lenne a jövőjével kapcsolatban. Az ajtótól sem félt, melyről tudta, odabent egy meglehetősen felpaprikázott felettese vár reá. Egy út, melyet már megjárt, s most újra bizonyítania kell.
Az ajtó nyitásakor egy ismerős várta, civilben. Jól ismerte. Ő Carlos, aki valaha a példaképe volt. Pontosabban még akkoriban, amikor még nem okozott neki csalódást. A hangja komor, rideg. Semmi nyoma a barátságnak, ami köztük az elmúlt években kialakult. Ahogy a bizalomnak sem:
– Üdvözlöm, kolléganő! Kérem, foglaljon helyet.
– Üdvözlöm, Uram – alkalmazkodott, s engedelmeskedett a rangosabbnak.
– Telefonon értesítettek a mai rendkívüli eseményről. Ahogy látja, siettem. Nem hittem volna, hogy ma berángatnak ön miatt. Pont ön miatt – hangsúlyozta. Percekig a csend uralkodott. Sophie fegyelmezetten, türelmesen ült, a már egyre kínosabb helyzetben, kényelmetlenül. A nála jóval idősebb a lényegre tért:
– Ismeri az eljárást. Tudtommal már volt benne része, de akkor megúszta. Minden úgy lesz, ahogy akkor volt. Ebből kifolyólag, nem fogja önt semmi új dolog érni. – Tartott pár perc szünetet, hogy összeszedje gondolatait a tényekről, s folytatta: – Mégis hogy jutott eszébe kockára tenni az életét és egyben a környezete testi épségét abban a forgalomban?
– Uram, végszükség helyzet volt – szólalt fel a nő.
– Egy fenét végszükség! – csapott mérgében az asztalra. – Ne mentegetőzzön, arra lesz majd lehetősége! A végén úgyis kiderül, jól járt-e el, vagy sem. Úgy érzem, kolléganő, ez esetben most már nem lesz szerencséje, mint legutóbb. Most tényleg messzire ment. A kollégák begyűjtik a bizonyítékokat... tudja, persze hogy tudja, hogy is van ez. Nem is értem miért jártatom itt a számat feleslegesen.
Sophie többször már nem szólt. Csak hallgatta, amit Carlos mond neki, közönyösen. Némán figyelte a szeretett férfi arcvonásait. Korábban még nem látta ilyennek. Olyan kiábrándítónak vélte. Némi együttérzésre, biztatásra számított volna. Vagy hogy legalább átbeszélik részletesebben a történteket. De sajnos ez nem így történt. Amint az ösztönei azt súgták, ennyi volt, a jelvényét és a fegyverét az asztalra helyezte, s azok nélkül távozott. A többi, ami várt reá a bajtársaitól, az csak a hab volt a tortán...
Szinte úgy távozott, ahogy érkezett. Határozottan, lelkiismeret furdalás nélkül. De most már összetört szívvel is.
Ahogy ült az ágyán, s merengett, megfogadta, soha többé nem enged magához közel kollégát. Nincs többé barátság, plátói szerelem, csak a jó kollegiális viszony. A csapatmunka érdekében. Ha nem ismerik, akkor nem ismerik a gyenge pontját sem.
– Innentől minden másképp lesz – jegyezte meg halkan, eltökélten. Lomhán felkelt, magára öltött valami jó meleget, a kinti hideg ellen. Az étvágya még mindig nem jött meg. Csak a célt látta maga előtt, melyet az utóbbi alig egy órában tűzött ki magának.
– Még meddig fog a nyakunkon maradni ez a vénlány? Egyáltalán létezik olyan férfi ezen a bolygón, aki hajlandó lenne őt feleségül venni?
– Jaj, Brian. Hát nem emlékszel arra a jóképű ügyvédre?
– De még mennyire! Gazdag volt, és fiatal. Ráadásul még esze is, hogy felbontsa ezzel az őrülttel az eljegyzésüket, mert annyira önfejű!
– Ne mondj már ilyeneket! Karácsony van! Legalább ilyenkor tartsál egy kis szünetet... Ha károgni akarsz, odakint a varjak várnak szeretettel.
– Enni pedig ma se fog? Milyen rendőr a vézna rendőr? Semmilyen!
– Légy vele elnéző Brian. Nehéz időszakon van túl. Lehet kicsit ügyetlen, de hát nekünk, szőkéknek mindent el lehet nézni. Nem igaz? Az ügyvédet pedig jól tette, hogy elengedte. Bizonyára nem ő volt neki az igazi. Nem kell elsietni a dolgokat.
– Mondod te, pont te!
– Jól van, de azok más idők voltak...
– Te tudod... – legyintett Brian, s megosztotta feleségével, mi bántja:
– De most komolyan. Már tényleg nagyon unom... Képzeld, már a húsboltban is azt kérdezték tőlem: „... és hogy van San Francisco réme?” Komolyan, már én szégyellem magam miatta. Még hogy „kicsit ügyetlen”? Egyszer a forgalomirányításnál a feje tetejére állította a várost...
– Akkor még pályakezdő volt – vágott közbe a férje mondanivalójába. – Bár meg kell hagyni, kicsit tényleg ügyetlen a lány – ismerte el szépítve a valóságot. – Ne foglalkozz velük kedvesem. Túlzásokba esnek. Ne felejtsd el, a lányunkat a tárgyalás után kitüntették. Megmentette egy ember életét. Én büszke vagyok rá, még akkor is, ha nem tökéletes. Tökéletes ember pedig nem létezik, ugyebár.
Ezután a konyhában a szülők elhallgattak. Sophie a csendre lett figyelmes. Kihasználva az alkalmat, bemerészkedett hozzájuk:
– Sziasztok! Mondanivalóm van a számotokra – kezdett bele, azonban az apa nem volt képes csendben maradni:
– Na, végre itt vagy!
– Szia kincsem, mondd csak. Hallgatunk.
– Bizonyára hallottatok a rendőrgyilkosságokról...
– Az enyhe kifejezés – köhintett az apa. Sophie egy mély levegő vétele után kinyögte:
– Jelentkeztem a csoportba. Ha felvesznek, akkor egy másik városban fogok szolgálni. Szóval, mindenképp el kell költöznöm tőletek.
– Ne túlozz! Én és a lányod itt maradtunk veled. Nem hagytunk el téged azért, mert lerokkantál.
– Apa, anya. Ami az utóbbi időben történt velem, az nagyon megviselt. Úgy érzem, jót fog nekem tenni a környezetváltozás. Ez a lehetőség pedig a legszebb ajándék számomra az élettől – szakította félbe a megjegyzésüket Sophie.
Ismét az édesanya mutatott ki együttérzést:
– A környezetváltozás szerintem is jót fog tenni neked. Ez a költözés, egy új városba, olyan mintha új életet kezdenél. Új kollégák, netán egy új férjjelölt is... ki tudja, lehet hamarabb elkel a lányunk mint ahogy azt mi gondolnánk – lelkesedett, s a férjére kacsintott. Brian már meg se mert szólalni a felesége mellett. Nem hiányzott neki egy újabb leszidás.
– Nos, eszel velünk? – tért a lényegre az édesanya.
Sophie a szemeivel keresni kezdte a kabátját a fogason:
– Majd később. Most kimegyek levegőzni.
– Jól van, kislányom. A pulyka egy óra múlva elkészül. Addigra hazaérsz?
– Igen, anya. A telefonomat itthon hagyom. A karórám pedig a csuklómon van. Időben itt leszek – húzta fel a cipzárt, s kitárta a bejárati ajtót.
– Boldog karácsonyt, Sophie! – derült ismét mosolyra az édesanyja arca. Az apa is ejtett egy enyhe mosolyt a lánya felé. Büszke volt rá ugyan, de sose volt az erőssége, hogy ezt ki is mutassa felé. Aggodalma csak akkor múlhatna el, ha Sophie-t mégse veszik fel. Már megbánta, amit korábban kijelentett ebben a helységben. Inkább maradjon, öregedjen meg egyedül, makacsul, de ne költözzön el az ország másik végébe. Azonban nem értette: Carlos a lánya muftija, aki egyben a család jó barátja, vajon értesült-e erről előttük? Ha igen, miért nem beszélte le Sophie-t erről az örültségről? Már ha ez egyáltalán lehetséges...
– Boldog karácsonyt nektek is! – lelkesedett a fiatal nő, végül megkönnyebbülten lépett ki az ajtón, a hóesésbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése