2017. július 11., kedd

Simnovella: Black Cat



A hősünk és a hősnőnk találkozása óta, talán két hónap telt el. Erősen sütött a nap. Épp kellemesen, így a szőke cicus élvezte a sütkérezést. A magányán könnyen segített: Meghívta magához az izomtömeg kertészét és annak haverjait. A szobalány nem győzte hozni nekik a söröket és a ropogtatnivalókat. Amikor a kis csinos, fekete-fehér ruhás az egyik által a medencében csobbant, a szőkeség aggódó tekintettel felnézett:
– Fiúk, ezt azért nem kellett volna! 



A szobalány szégyenkezve mászott ki:
– Nagyon sajnálom asszonyom...
– Semmi baj, ha van fürdőruhád, öltözz át és lazíts te is velünk. Ma eleget dolgoztál – mondta, majd villámló tekintett vetett a bűnösre. Igen, a rossz fiúk megérdemlik, hogy a cicus jól össze karmolássza őket. De ő most egy lusta cicus és nem állt szándékában elrontani a hangulatot. Ez még nem jelenti azt, hogy a továbbiakban nem tartja szemmel az „úriembert”.
A mi hősnőnk újra kényelembe helyezte magát, a napozóágyon. Körülötte rohangáltak, ugrálta befelé a medencébe és őt ez mind nem zavarta. Szerencsésnek tartotta őket, hogy vagy családjuk, nem élték át azt a poklot, amit ő.



Emlékeiben, még mindig azt sírós kislányt látta, akinek nem tetszik az ami van. Ő mindenáron a szüleit akarja, még akkor is, ha ők már nincsenek. Nehéz évei voltak az árvaházban. Utálta az embereket, és a környezetét. A barátai nem emberek, hanem négylábú, nyávogó jószágok voltak: 
a macskák. 



Mindenhol beléjük lehetett botlani: a háztetőkön, az utcán a kukák mellett... komolyan, mindenhol! Ha hiányzott a névsorból, akkor csakis olyan helyen lehetett, ahol a macskák vannak. Dilisnek tartották. Két csúcsos csavar volt a fején, melyek olyanok voltak, mint a cica fülek. Pedig ő csak így hordta a haját... 



A szegényes gyerekkort, kemény tanulás, végül gazdagság követte. A legkedvesebb barátja, egy korom fekete macska volt: Selymes. Sajnos ő azóta már az örök vadászmezőkön hajkurászta az egereket. Az ő emlékére, az egyik utódja örökölte meg a nevét. Ő a második Selymes, aki minden egyes éjszakai kalandjára elkíséri úrnőjét.



Ott volt azon az partin, ahol először pillantotta meg hősünket, Peter-t. Azóta se tudta kiveri a fejéből azokat a pillanatokat, amikor a férfi hagyta, hogy meglógjon a zsákmánnyal. Sokat elmélkedett azon: vajon a szokatlan külseje volt rá ekkora hatással? Mivel ugyanabban körben mozog, ezért a következő találkozás, elkerülhetetlen.
– Harmadszorra is hagynál meglógni? – Játszott tovább a gondolattal.



A barátait azóta se cserélte le, két lábon járó társaira. Nem bízott az emberekben. A macskákban több értelmet látott, mint embertársaiban. Ezért velük szemben továbbra is megmaradt a távolságtartás.
– Nem jössz csobbanni egyet? – vigyorgott rá a kertésze. A hősnőnk felé szegezte tekintetét és így válaszolt:
– Sajnálom, de a Cicus nem tudd úszni...






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése