A
hősünk és a hősnőnk találkozása óta, talán két hónap telt
el. Erősen sütött a nap. Épp kellemesen, így a szőke cicus élvezte a
sütkérezést. A magányán könnyen segített: Meghívta magához
az izomtömeg kertészét és annak haverjait. A szobalány nem
győzte hozni nekik a söröket és a ropogtatnivalókat. Amikor a
kis csinos, fekete-fehér ruhás az egyik által a medencében
csobbant, a szőkeség aggódó tekintettel felnézett:
– Fiúk,
ezt azért nem kellett volna!
A
szobalány szégyenkezve mászott ki:
– Nagyon
sajnálom asszonyom...
– Semmi
baj, ha van fürdőruhád, öltözz át és lazíts te is velünk. Ma
eleget dolgoztál – mondta, majd villámló tekintett vetett a
bűnösre. Igen, a rossz fiúk megérdemlik, hogy a cicus jól össze
karmolássza őket. De ő most egy lusta cicus és nem állt
szándékában elrontani a hangulatot. Ez még nem jelenti azt, hogy
a továbbiakban nem tartja szemmel az „úriembert”.
A
mi hősnőnk újra kényelembe helyezte magát, a napozóágyon.
Körülötte rohangáltak, ugrálta befelé a medencébe és őt ez
mind nem zavarta. Szerencsésnek tartotta őket, hogy vagy családjuk,
nem élték át azt a poklot, amit ő.
Emlékeiben,
még mindig azt sírós kislányt látta, akinek nem tetszik az ami
van. Ő mindenáron a szüleit akarja, még akkor is, ha ők már
nincsenek. Nehéz évei voltak az árvaházban. Utálta az embereket,
és a környezetét. A barátai nem emberek, hanem négylábú,
nyávogó jószágok voltak:
a macskák.
Mindenhol
beléjük lehetett botlani: a háztetőkön, az utcán a kukák
mellett... komolyan, mindenhol! Ha hiányzott a névsorból, akkor
csakis olyan helyen lehetett, ahol a macskák vannak. Dilisnek
tartották. Két csúcsos csavar volt a fején, melyek olyanok
voltak, mint a cica fülek. Pedig ő csak így hordta a haját...
A
szegényes gyerekkort, kemény tanulás, végül gazdagság követte.
A legkedvesebb barátja, egy korom fekete macska volt: Selymes.
Sajnos ő azóta már az örök vadászmezőkön hajkurászta az
egereket. Az ő emlékére, az egyik utódja örökölte meg a nevét.
Ő a második Selymes, aki minden egyes éjszakai kalandjára
elkíséri úrnőjét.
Ott
volt azon az partin, ahol először pillantotta meg hősünket,
Peter-t. Azóta se tudta kiveri a fejéből azokat a pillanatokat,
amikor a férfi hagyta, hogy meglógjon a zsákmánnyal. Sokat
elmélkedett azon: vajon a szokatlan külseje volt rá ekkora
hatással? Mivel ugyanabban körben mozog, ezért a következő
találkozás, elkerülhetetlen.
– Harmadszorra
is hagynál meglógni? – Játszott tovább a gondolattal.
A
barátait azóta se cserélte le, két lábon járó társaira. Nem
bízott az emberekben. A macskákban több értelmet látott, mint
embertársaiban. Ezért velük szemben továbbra is megmaradt a
távolságtartás.
– Nem
jössz csobbanni egyet? – vigyorgott rá a kertésze. A hősnőnk
felé szegezte tekintetét és így válaszolt:
– Sajnálom,
de a Cicus nem tudd úszni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése