Simnovella: Police Story: Valentine's Day Írta: *Kyra*

2096. február 13., hétfő

San Francisco

Ezen a hűvös februári napon egy vonzó negyvenes férfi útnak indult. Nagy teher nyomta a vállát. Túl van egy váláson, és a közelmúltban a munkahelyén is akadtak problémák, melyeket ki kellett vizsgálni. Az orrát lógatva, mély nyomokat hagyva maga után, taposta a havat a járdán. Időnként a karórájára pillantott:

– Jól van, mindjárt ott vagyok.

A gondolataiban egy gyönyörű kolléganője járt. Név szerint Sophie Lawson. Most épp hozzájuk igyekezett. Érdekelte, hogy van, s remélte, lesz alkalma pár szót beszélni vele. Az édesapjával régen együtt szolgált, egészen a leszereléséig. Azóta egyre feljebb került a ranglétrán. Néha azon tűnődik, megérte-e? Nem kellett-e volna más szakmát választania? Talán akkor máshogy alakul az élete.

Az egyik ház bejárati ajtaját egy kedves, nála jóval idősebb hölgy tárta ki, s barátságosan köszöntötte:

– Szép jó napot Carlos! Kérlek, fáradj beljebb! A férjem a nappaliban vár téged.

A férfi megölelte:

– Szervusz, hogy van az öreg?

– Jól, mint mindig, és változatlanul be nem áll a szája.

Az előszobában megvált a vastag, bélelt kabátjától s a cipőjétől. Belebújt a számára fenntartott papucsba. Percekig még bámészkodott, s visszamosolygott a ház úrnőjére.

– Menj csak, nem fog megharapni. A fogai már úgy se olyan jók – biztatta a feleség.

Carlos erőt vett magán, s nem váratta tovább a barátját.

– Szevasz, foglalj helyet – nyújtotta felé a kezét az idősebb férfi.

– Üdv Brian, jó újra látni téged – fogott kezet vele, s leült közvetlen mellé:

– Miről szeretnél velem beszélgetni?

Az ősz hajú egy percig sem köntörfalazott:

– A lányomról, Sophie-ról. A feleségemmel aggódunk a karrierje miatt.

– Nos, végül az eljárás jól zárult. Mármint az ő részéről.

Brian ebbe nem nyugodott bele:

– Ne haragudj a lányomra. Tudom, mennyi fejtörést és bonyodalmat tud okozni, rövid időn belül...

– Nem haragszom rá – rázta a fejét Carlos, de rögvest vissza is adta a szót.

– A vőlegénye felbontotta a jegyességüket. Szerintem ez volt rá olyan hatással, hogy nem figyelt eléggé a feladatára.

Carlos sejtette, hogy valami nincs rendben Sophie magánéletével. Ő egyáltalán nem hibáztatta a nőt. A lényeg, hogy minden rendben, hisz szemmel láthatóan jól kezeli. Még ha az utóbbi időben hirtelen társ nélkül is maradt. Bármennyire nem értett egyet Brian gondolatmenetével, ő mindig türelmesen végighallgatta.

– Nehéz a lányomat elviselni. Gondolom, te és többiek is tapasztaltátok, hogy mennyire önfejű. Rám se hallgat. De bezzeg az anyjára igen... Gőzöm sincs, kire ütött, de egy biztos, nem rám. Én mindig fegyelmezett és nagyon türelmes rendőrtiszt voltam.

– Igen, tudom. Emlékszem azokra az időkre – ismerte el. – Sophie-val tényleg nincs semmi problémánk. Jól kijövök vele, és úgy látom, a többi férfi kolléga is. Igaz, vannak baklövései, de kinek nincsenek? Érted.

– Kérhetek tőled egy szívességet? – tért a lényegre Brian. Carlos kissé meglepődött:

– Miről lenne szó? Tudod, hogy rám mindig számíthatsz.

– Tudom, és épp ezért kérem tőled, hogy kerülj közelebb a lányomhoz. Beszélj a makacs fejével. Nem szeretném, ha az utóbbi megismétlődne.

– Úgy érted, randizzak vele?

– Nem azt mondom, csípd fel, vedd el feleségül... bár, ilyen fiatalon, azért még látok lehetőséget arra, hogy megtaláld a magadhoz való nőt.

A negyvenes elfordította a fejét:

– Fél éve már, hogy facér vagyok... egyelőre úgy se tervezem az ismerkedést. Sajnálom, ami a lányoddal történt...

– Ne sajnáld. Ő üldözte el... Úgyse ajánlanám őt neked feleség jelöltnek. Hiába olyan jó a főztje...

– Kolléganővel amúgy sem kezdenék ki... – jegyezte meg halkan. Nehezére esett elhinni, hogy Sophie, aki olyan kedves és mosolygós, valójában az ellenkezője lenne. Sose álltak egymáshoz közel, mindig ott volt köztük a két lépésnyi távolság. Még egy kávét se ittak meg együtt, az eddig eltöltött évek alatt. Az utóbbi időben csupán annyi tűnt fel neki, hogy a nő már nem viselte a jegygyűrűjét. Az okát sose kérdezte. Lehet, talán most jött el az idő, hogy jobban megismerje: erősebb kapcsolatot alakítson ki a Lawson család harmadik tagjával is.

– Hívd el valahova, beszélgessetek egy ital mellett. Nyugodtabban alszom, ha tudom, hogy egy olyan megbízható, bölcs, jó barát van mellette, mint te.

– Rendben, megteszem.

– Köszönöm Carlos – hálálkodott az idősebb. A másik szobában pedig a felesége hegyezte a füleit. Alig várta, hogy kifaggassa a férjét.

Carlos sietősen távozott. A városban sétálva azon filózott, hogyan és miképp hívhatná el Sophie-t. Hamar túl akart lenni az első csevegésen. Ezért rögvest elővette a telefonját, s írt neki egy üzenetet.

* * *

Sophie szolgálati ideje nem olyan régen járt le. Már civilben járta a várost, amikor megrezzent a telefonja:

– Egy üzenet? Kitől? – pillantott a kijelzőre, s elcsodálkozott: – Carlos? Mit akar tőlem Valentin napon?

Visszaüzent, hogy benne van a találkozóban, holnap este. A megbeszélt hely pedig egy igen népszerű és felkapott klub volt. Egész úton azon merengett, vajon mi ennyire fontos a férfinak.

Brian csak ült, s csodával határos módon egy szót se nyögött ki a feleségének.

– Hihetetlen vagy! Ha valami bánt, vagy ilyesmi, akkor nem tudod befogni. De ha itt a házban Carlos-al beszélsz, aki egyben az én barátom is, az én vendégszeretetemet is élvezi, akkor bezzeg úgy kell belőled kihúzni harapófogóval.

Brian legyintett egyet, s megvakarta a tarkóját:

– Kedvesem, ahhoz egy harapófogó is kevés...

– Ne legyél már ilyen. Csak van hozzá közöm...

– Nem mondok neked semmit, mert úgyis túlkomplikálod...

Majd a bejárati ajtó nyitására lettek figyelmesek. Sophie úgy, ahogy volt, beköszönt hozzájuk a nappaliba:

– Sziasztok! Képzeljétek, Carlos üzent nekem, hogy szeretne találkozni velem holnap este. Ti erről tudtok valamit?

Az apa hallgatott, mint a sír. A felesége pedig kérdőn nézett rá:

– Holnap este? Brian, te össze akarod hozni a lányunkat Carlos-al? Pont Valentin napon?

Sophie percekig némán állt, majd eszébe jutott, hogy a télikabátjában már kezd melege lenni és ráadásul a csizmája is még mindig a lábán van. Az ajtó felé tekintve elhúzta a szája szélét:

– Fantasztikus... tele van a padló a lábnyomommal...

Amíg tisztára és fél szárazra törölte a parkettát, addig fél füllel kihallgatta a szüleit.

– Nem korai még? Szegény Carlos... Sophie sebei se hegedtek még be...

– Úgy tudtam, hogy így fogsz reagálni... – mérgelődött az apa. – Gondolj már bele, ő Sophie főnöke. Szerinted ez normális a szakmában? Egy munkahelyen?

A feleség összekulcsolta a két karját:

– Mi van, ha igen? A mai világban már bármi megtörténhet...

Sophie, miután úgy érezte, eleget hallott, felbaktatott a szobájába. Ott pedig sóhajtva letelepedett az ágyára:

– Mi van, ha mégis? A szüleim jobban ismerik, mint én – elmélkedett. Órákkal később már arra eszmélt, hogy az édesanyja ébreszti:

– Sophie, kislányom. Ébresztő, elaludtál...

A szőke fiatal nő megdörgölte a szemeit, s a naptárat fürkészte:

– Holnap tényleg Valentin nap van...

– Igen, így van. Izgulsz? – ült le szorosan mellé az édesanyja, s megsimogatta a vállát. Sophie tanácstalanul fordult felé:

– Van ötleted, mit húzzak fel?

Az idősebb nő lelkesen pattant fel, s rövidesen be is mutatta neki, melyik ruhát kell viselnie. Sophie-nak leesett az álla:

– Na ne... ezt biztos nem.

– Miért? Egyszer se volt még rajtad. Egy hangulatos helyen, egy férfi társaságában, ez a normális viselet.

– Jól van... legyen. Hiszek neked. Végülis, holnap ünnepelnek az emberek. Nem árt elvegyülni köztük. Az, hogy mi milyen céllal vagyunk ott, az ránk tartozik.

– Ez a beszéd! – csapta össze a két tenyerét az édesanya.

2096. február 14., kedd

San Francisco

Kora este Sophie a szülei elé állt, kételkedve abban a bizonyos ruhában:

– Nos? Így biztos jó leszek?

Az édesanyja mosolya a füléig ért. Nagyon büszke volt a szép lányára. Brian unottan figyelte:

– Verd ki a fejedből... Ez nem randi és biztos nem fognak összejönni... – morogta az öreg. Sophie a fürdőszobában még igazított a sminkjén, s elköszönt a szüleitől.

Teljesen úgy érezte magát, mintha egy randevúra indulna. De régen is volt ebben része... Akkoriban senki se hitte volna, hogy a férfi, aki féltérdre ereszkedett előtte, hirtelen megbántja és magára hagyja. A főnöke, Carlos se irigylésre méltó ilyen szemszögből. Az ő házassága két év után ért véget. Amikor bejelentette, hogy megnősül, akkor még irigyelte is. A megbeszélt helyre érve rápillantott a telefonjára:

– Pont időben...

Körülötte a párok ölelgették, csókolgatták egymást, vagy épp kéz a kézben haladtak el mellette. Hiányzott neki ez a melegség, egy férfi erős, védelmező karja, ahogy magához öleli. A szenvedélyes, forró éjszakákról már nem is beszélve.

– Jó estét Sophie! Szervusz! – köszöntötte Carlos. Sophie ijedten fordult felé:

– Szervusz!

– Régóta vársz rám ebben a hidegben? – érdeklődött. Sophie rázta a fejét:

– Nem, dehogy...

Bent még több szerelmes pár fogadta őket. Sophie fürkészte a férfi tekintetét, hogy ő benne milyen hatást vált ki ez a látvány. Hát nem érintette meg... Csak magabiztosan törte az utat maga előtt keresve egy nyugodt sarkot, ahol kettesben tud beszélgetni a nővel.

– Ismerem ezt a helyet, a tulajt és az itt dolgozókat is. Ha jövök, akkor mindig van számomra itt fenntartva egy szabad hely. Más kollégákkal is jövök ide. Bevallom, furcsa, hogy veled még nem töltöttem el pár órát, hogy jobban megismerjelek.

– Gondolom, férfi kollégákkal – tért a lényegre a nő.

– Igen... de már megfogadtam, hogy mostantól változtatok ezen a szokásomon.

Sophie fellélegzett, s helyet foglalt. Most már biztos volt abban, hogy ez nem egy randi. Csupán egy spontán iszogatós, beszélgetős este. Már csak egy jó téma kell...

– Gyönyörű vagy – kezdett el bókolni Carlos.

Talán ez most nem hiányzott a szöszinek. Romba is dőlt hirtelen az iszogatós, beszélgetős dolog, mellyel hitegette magát. Carlos mosolyogva nézett végig a nőn:

– Nagyon csinos vagy. Tetszik így a hajad. Kár, hogy nem hordhatod kibontva.

– Köszönöm szépen – bökte ki nagy nehezen a nő.

– Nos – köszörülte meg a torkát a férfi. Sophie pedig figyelmesen hegyezte a fülét.

– Bizonyára észrevetted, hogy sokat járok hozzátok a válásom óta.

A szöszinek ebben nem is volt kétsége. Ő úgy tudja, ennek hátterében az van, hogy az apja és ő valaha kollégák voltak. A férfi folytatta is:

– Sajnálom, hogy neked se úgy alakult, ahogy azt szeretted volna. Amikor nálatok vendégeskedtem, számítottam a jelenlétedre. Akárhányszor jöttem hozzátok, te mindig odafent voltál a szobádban, bezárkózva.

– Sajnálom – hajtotta le a fejét a szőkeség. – Nagyon magam alatt voltam.

– Megértelek – sóhajtotta, s eszébe jutott, hogy egy ilyen témát nem lehet csont józanul kibeszélni. – Mit szeretnél inni, mit hozzak neked? Pezsgőt vagy valami mást?

A nő válasza nagyon meglepte:

– Nem szeretem a pezsgőt. Mit gondolsz, a sör az alkalomhoz illő?

Carlos mozdulatlanul ült, szüksége volt legalább egy percre, hogy feldolgozza a tényt: hogy vele szemben jó nő ül. Akivel lehet inni. Az ilyen pedig ritka példány.

– Egy Heinekken jó lesz?

– Ha ennél a témánál szeretnél maradni, akkor érdemes lenne mindjárt duplán hozni – világosította fel.

– Igazad van. Rögtön jövök.

Sophie szemeivel kísérte, s kihallgatta Carlos-t, ahogy a pultossal beszélget:

– Csinos – pillantott a szőke nőre a pultos fickó, s vissza a férfira:

– Neki viszed a sört?

– Igen... – felelte zavartan. A pultos elismerően bólogatott:

– A randi után ne hagyd, hogy megszökjön – tanácsolta. Sophie elfordította a fejét, s babrálni kezdett az ujjaival. Carlos annyiban hagyta a párbeszédet az ifjabbal, s visszaült a kolléganőjéhez:

– Tessék, egészségedre – tette le az asztalra az üvegeket, s körbenézett:

– Kicsit mintha furák lennének itt az emberek...

– Furák? Valentin nap van... – világosította fel a férfit. Carlos a nő felé fordult, kérdőn:

– Az a nap, amikor a párok összeragadnak reggeltől estig? Az ajándékok pedig: szívecskék, mackók, drága ékszerek?

– Igen – bólintott a szöszi.

– Hát... akkor idén nagyon visszafogták magukat – mosolyodott el a férfi. De az is meglehet, hogy a furcsaság hátterében az áll, hogy itt helyben nyílt meg az Összetört szívek klubja. Majd percekkel később ráeszmélt, mennyire félreérthető ez a helyzet, illetve az alkalom:

– Már kezdem érteni, miért vagy ennyire más...

– A ruhát anya választotta nekem. Amit látsz, az mind az ő érdeme. Ha rajtam múlna, nem így jöttem volna el.

– Édesanyád egy bomba jó nő. Örülök, hogy hallgattál rá, és annak is, hogy így láthatlak. A volt vőlegényed pedig egy orbitális barom...

– Az...

– Ismerem, sokat találkozok vele... Szeretnél róla beszélni?

Sophie nem sietett a válasszal. Még sose avatott be senkit, hogy pontosan miért bomlott fel az eljegyzése, s romlott meg a kapcsolata a férfival. A szüleinek se. Pontosabban még az édesanyjának se mondta el. Carlos-ban látott valamit, hogy ő is mennyire megviselt. Úgy érezte, ő biztosan megértené a fájdalmát, a csalódottságát:

– Egy időben gyereket akart tőlem. Akkoriban kérte meg a kezem. Hiába történt meg, a családalapítás és a házasság gondolatai is feledésbe merültek. Éltük az életünket, összeköltöztünk. Lefoglalt minket a munka. A szabadidőnkben pedig sokat romantikáztunk, szórakoztunk. Fel se tűnt... – gondolkozott el, s a története itt félbe maradt. Carlos kiszúrta a nő szemében azt a pillanatot, melyből arra következtetett, hogy valami történhetett:

– Micsoda?

–...hogy viszonya van egy másik nővel – fejezte be végül.

Carlos hátradőlt:

– Az én házasságomnak ez vetett véget. Nem én voltam a hűtlen, hanem a feleségem. Egy ügyvéddel hancúrozott...

Sophie máris a gondolataiban merengett:

– Az én...

– Igen, tudom, hogy ügyvéd... – eszmélt rá ő is:

– Valljuk be, érdekes lenne, hogy mi itt megcsalva sörözünk és lelkizünk, míg ők otthon boldogan lepedőakrobatikáznak... – mosolyodott el Carlos, s ezzel sikerült a szöszit jobb kedvre derítenie.

– Bármi lehetséges. De örülök, hogy kiderült, és hogy veled megoszthattam. Otthon nem tudják. Nem mondtam el nekik...

– Talán jobb is így... Nagyon kedvelték azt a majmot...

Sophie és Carlos élvezték egymás társaságát. Nem is értették, hogy nem jutott eszükbe előbb kiruccanni, iszogatni, megismerni egymást. Pedig már jó ideje kollégák. Megfogadták, a jövőben ezt szigorúan be fogják iktatni a naptárukba.

– Nos, mire igyunk? – nézett a férfi a szöszi szemébe. Sophie lelkesen ragadta meg a sörösüvegét:

– Fenébe az ügyvédekkel!

Carlos felnevetett:

– Ez tetszik! Fenébe az ügyvédekkel! Egészségedre! – koccantak össze a zöld formás üvegek. Az idő gyorsan telt, az italok pedig sorban elfogytak az üvegekben és a poharakban. De a témából valahogy nem akartak kifogyni a tagok.

2096. február 15., szerda

San Francisco

A másnapos kora reggel pedig így indult: Carlos, Lawson-ék nappalijában, a heverőn húzta a lóbőrt. Sophie pedig odafent az emeleten, a szobájában. Termesztésen a biztonság kedvéért, a felmosóvödör készenlétben állt, mindkettőjüknél. Brian döbbent arccal állt meg a nappali küszöbén:

– Carlos?

Az édesanya mellé osont, s pontos jelentést adott:

– Képzeld, úgy berúgtak, mint a lovak. A lányunk engem hívott fel, hogy jöjjek értük kocsival.

– Nem volt pénzük taxira?

– Elitták az aprót... A lányunkat ne keresd, ő a szobájában alszik.

– Még jó hogy nem egy szobában... abból lenne valami...

– Egy kis unoka – tette össze a két kezét a feleség álmodozva. Az apa morcosan nézett rá:

– Ne reménykedj... – majd a feleség belekarolt és visszakísérte a hálószobájukba. 

Carlos émelyegve ébredt, Sophie se volt jobb állapotban. A férfi idegennek érezte magát a kicsi konyhában. Gőze se volt arról, hol találhatna gyógyszert a másnaposságára. Reményei nem foszlottak el, a ház másodszámú úrnője egy újabb oldaláról fogadta. Sophie kibontott egy üveg savanyúságot s a levét egy-egy pohárba töltötte. Az asztalra helyezett egy kancsó vizet és egy tányér süteményt is. Amíg a kávéfőző a munkáját végezte, addig a férfi csodálattal tekintett végig a nőn és az asztalon:
– Úgy érzem, te ebben nagyon gyakorlott vagy...
– Nem vagyok rá büszke. Szerencsére, ritkán fordul elő velem, hogy rossz napjaimon többet iszok a kelleténél.
– Velem is, elhiheted. De az este, veled, nagyon jó volt. Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásom.
Sophie lefőzte a kávét, s felszolgálta. Egymással szemben ültek, s kortyolgatták a forró italt. Carlos félbe hagyta, s az asztalra helyezte a csészét:
– Mondd, kócos, mit mondjunk a szüleidnek és a kollégáknak a tegnap estéről?

– Vége –