2016. november 25., péntek

Épp hogy véget ért a nyár



Kedves Naplóm!

Ne haragudj, amiért az utóbbi napokban elhanyagoltalak, de annyira sok minden történt, hogy nem győztem kapkodni a fejem, és alkalmazkodni a tényekhez. Még mindig olyan furcsa álmok gyötörnek, melyek itt a valós életben megtörténnek velem. Tényleg olyan érzésem van, mint ha előre látnám, mi fog történni a következő napokban. Újabban már lehet, hetekre, akár hónapokra is. Bevallom neked őszintén, félek.


Úgy emlékszem, az utolsó nyári napon kezdődött. A homokos tengerparton ültem, egyedül. A tenger hullámzott, távolabb egy elhagyott úszómatracot ringatott, mintha gyermeke lenne. A hajamat olykor megsimogatta a lágy szellő, s én nem, hogy kiélveztem volna az utolsó nyugodt óráimat, inkább azért aggódtam, vajon mit fog mondani nekem az édesanyám, ha hazamegyek. Vajon milyen változás fog érni engem a közel jövőben? Az álmom, annyi idő után, még homályosabb lett, csak annyira emlékszem, hogy leültem édesanyám mellé. A hangját nem hallottam, de láttam: engem néz, s hozzám beszél. Majd valami különös érzés fogott el. Mint amikor valami váratlan dolgot tud meg az ember. Fogalmam se volt arról, mit gondoljak, ezért csak találgatni tudtam: Megint költözni fogunk? Édesanyám belefáradt ebbe az életmódba, s el akarja hagyni édesapámat?


Annyira belemélyedtem a találgatásba, hogy észre se vettem az idő múlását. Már a parton sétáltam, amikor rápillantottam a karórámra:
– Francba! Már megint ki fogok kapni! – kiáltottam fel, s kapkodtam a lábaimat. A betonozott útra érve, belebújtam a kopott Dorkóimba, hazáig futottam. Amint a házunk bejárati ajtajához értem, megálltam, hogy összeszedjem magam. Az ablakon bepillantottam, s láttam, édesanyám a nappaliban járkál. Bizonyára már aggódott értem.


Tudtam, amint beteszem a lábam, az első dolgom az lesz, hogy bocsánatot kérjek tőle. Nagyon szégyelltem magam. Öt percbe is beletelhetett, mire rászántam magam, hogy belépjek az ajtón. Az előszobában már sötét volt, csupán a nappaliból áradt be oda a fény. Lehúztam a cipőm, s mezítláb haladtam beljebb a házban. Emlékszem, mennyire hideg volt az a parketta. Alig vártam, hogy a szőnyegre léphessek.



Amikor meglátott, nem haragudott. Mosollyal az arcán fogadott. Furcsának tartottam. Hiába akarta leplezni, a szemeiben láttam, valami nagyon fontosat akar nekem mondani. Megálltam, hirtelen képtelen voltam folytatni felé az utam.
– Szia, Carmen. Tudod te is, mennyire későre jár. Meg kellene, hogy szidjalak – az arckifejezése, pedig megváltozott: - Mivel te is hasonló élményekkel gazdagodtál az utóbbi években, mint én, lehet, te is érzed. Ez így nem mehet tovább – nézett rám, s az arcáról eltűnt a mosoly. – Kérlek, ülj le ide mellém.


Engedelmeskedtem, bár nem siettem helyett foglalni. Ülve, némán magam előtt a szőnyeget bambultam, éreztem a talpam alatt a puhaságát. Megnyugtató érzés volt.
– Édesapáddal nemrég telefonon beszélgettem. Nemsokára haza ér. Mivel várhatóan fáradtan ér haza, az lesz első dolga, hogy végre kialudja magát. Ezért én mondom el, miben állapodtunk meg.



Már nem csak a füleimet hegyeztem, de még a szemeimmel is figyeltem, ahogy a szavak elhagyják az ajkát. Aggódtam.
– Sajnálom, Carmen, megint el fogunk költözni. Nem ebben a városban kezded meg a tanulmányaidat.
– De hát holnap lesz az évnyitó! – vágtam bele a mondanivalójába. Percekkel később már azon csodálkoztam, vajon miért nem szólt le érte.
– Holnap bemegyek veled, és mindent megbeszélek a tanárokkal. Nyugodj meg, alkalmad lesz elbúcsúzni az itteni barátaidtól. Egészen addig, amíg apáddal ki nem találjuk, melyik bentlakásos iskolába írassunk be.
– Miért pont egy bentlakásos iskolába? – kérdeztem elsápadva. A tekintete már nem tűnt magabiztosnak:
– Azt szeretnénk, ha lenne életed, lennének barátaid. Ezért döntöttünk úgy, egy bentlakásos iskola lenne számodra a legmegfelelőbb. Évek múlva, az érettségi után, már nem vagy köteles velünk tartani. Oda utazol, ahol folytatni szeretnéd a tanulmányaidat. Akár kollégiumban is lakhatsz. Néhány év múlva, már önálló nő leszel. Kérlek, bízz bennünk.
  Egy szó se jött ki a torkomon. Magatehetetlenül ültem, s a szemeimmel fürkésztem édesanyámat, aki felállt. Láttam rajta, ő neki is fáj, neki se jó, ha távol leszek tőle.



Ha beszélni már nem voltam képes, járni azért még tudtam. Addig biztosan, amíg be nem értem a szobámba, hogy lerogyjak az ágyamra. Amíg az ágyamon feküdtem, gondolataiba merülve, szinte szüntelenül, életem legszebb élményeit idéztem fel. Azon az estén nem vacsoráztam. A nosztalgiázással sikerült valamelyest elterelnem a jelenről a figyelmemet. Ahogy lehunytam a szemem, már el is szunyókáltam. Amit akkor álmodtam, arra szerintem nincs magyarázat. Az a sápadt férfi és... az a fojtogató érzés... Egész biztos vagyok benne, hogy az új otthonom, s egyben iskolám falai között fogom megtalálni rá a választ.


  Az édesanyámmal folytatott beszélgetés óta napok teltek el. A szüleimnek nem mertem elmondani, mit álmodtam. Még figyelmeztetni se volt bátorságom őket, hogy valami történni fog. Valami rossz és visszafordíthatatlan. Biztos nem hinnének nekem. Inkább azt feltételeznék, bármit képes vagyok kitalálni, csak hogy ne kelljen abba az iskolába beköltöznöm.
  Kedves Naplóm, épp hogy eltelt a nyár, s attól tartok, már most búcsút kell vennem tőled. Eddig titokban tudtam tartani a létezésed. Azonban attól tartok, a jövőben, annyi ember között, a veled megosztott titkaim, egy napon már nem lesznek többé titkok.


El kell búcsúznom tőled, könnyekkel, s szeretettel. Könnyekkel, melyek beitatják lapjaidat. Szeretettel, mellyel örökre lezárom a neked leírt bizalmas titkaimat. A kulcsát pedig ékszerként fogom viselni, emlékül. Örülök, hogy az életem része voltál. Sose foglak elfelejteni, még azután sem, amint már a lángok áldozata lettél. Tudom, hogy a belőled megmaradt hamvak, a széllel karöltve fognak elkísérni a hosszú utamon. Ily formában, egészen az életem végéig velem maradsz. Elékeztetsz: minden álom egy figyelmeztetés.

Fájó szívvel búcsúzik tőled, jó barátod, Carmen Segar.
2003. szeptember 6.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése