Infernal Princess: 3. rész: Férjjelölt vadászat

Lehet, már két órája állok itt a tükör előtt, elmerülve a gondolataim tengerében. Ennek meg van az oka: Nem és nem! Nem fogok megint vörös ruhában, úgy mond „hódítani”. Komoly lépésre szántam el magam. Kerülöm a botrányos helyzeteket, visszafogottan fogok ezentúl élni. Ahogy az egy hercegnőhöz illik. Azt akarom, Mirella mama büszke legyen rám, ahogy a szüleim is. Egy nap én is királynő szeretnék lenni. De ennek ez az ára. Olyan férjet akarok, aki elfogad engem úgy, ahogy vagyok. Legyen egy kicsit elnéző, ha hibázom. Szeressen engem a hibáimmal együtt. Boldog akarok lenni. 

Észre se vettem, hogy a nagymamám mögöttem áll:

– Készen állsz?

Vettem egy mély levegőt:

– Igen, készen.

Mirella mama arcára halovány mosoly derült:

– Jót fog tenni neked külföldön a vidéki levegő. Ott úgy se ismer téged senki. Tiszta lappal kezdhetsz mindent. Ne feledd, Lizbeth, te ott már nem a botrányairól híres Pokoli hercegnő leszel. Hanem csak Lizbeth hercegnő. Ha sikerrel jársz, és jó példát statuálsz, egy nap királynő lehetsz. De ahhoz, úgy is kell viselkedned. A nép választja a királynőjét, ne feledd.

Mirella mama szavai, és a tekintete szokatlanul más volt. Gyanakodtam:

– Úgy beszélsz, mint aki búcsúzik.

Mirella mama elszomorodott:

– Igen gyermekem, így van. Erre a kalandra most nem kísérhetlek el. A nővéred, Loren, hamarosan szülni fog. Itt van a helyem mellette. Harold veled tart, ő fog rád vigyázni. Jó szórakozást gyermekem, és sok sikert.

Hosszú út állt előttem. Nagyon messzire kellett utaznom az otthonomtól. Harold szinte le se vette a tekintetét rólam. Ki tudja, lehet, szokatlan számára, hogy egész úton egyszer se piszkálom. Szótlanul léptem be a kastélyba, ahol az ott dolgozók kedvesen fogadtak. Majd elvezettek a vendégszobámig. Harold odakint várt.

 

Hosszú percekig merengtem. Eduard még mindig nagyon hiányzott nekem. El akartam őt felejteni. De az emlékek még mindig elevenen éltek bennem. Nagyon mélyen belevésődött a szívembe:

– Talán egy új szerelem elfeledteti velem a régi szerelmet – sóhajtottam. Harold bekopogott:

– Jól van, Lizbeth hercegnő?

Az ajtóhoz léptem:

– Köszönöm, jól vagyok. Ne aggódjon értem. Nyugodtan elmehet pihenni, nem óhajtok sétálni.

 

Alig egy óra elteltével, folyamatos lépteket hallottam a szobám ajtajánál. Mintha valaki fel-alá ingázna.

– Harold – mondtam ki testőröm nevét, s kinyitottam az ajtót. Meglepetésemre egy idegen férfit találtam odakint:

– Jó estét, segíthetek?

A férfi nagyon hálásnak tűnt:

– Jó estét, szép hölgy. Ami azt illeti, igen. Ma vagyok itt először, és eltévedtem. Nem találok vissza a szobámhoz.

Gyanakvás nélkül kimentem a szobából:

– Mellettem Harold van, a többi szoba lakóival még nem találkoztam.

A férfi elszomorodott:

– Értem. Ez a két szoba akkor már biztos ki van lőve.

Furcsának tartottam, de sajnáltam is a férfit. Próbáltam neki segíteni:

– Önnél van a szobakulcs?

A férfi észbe kapott:

– Igen, te jó ég... meg is feledkeztem róla. Egy napig utaztam, és nem hogy lepihentem volna, inkább gyorsan szemügyre vettem a kastélyt. Nagyon szép. Ajánlom önnek is. A kert pedig... képzelje, még medence is van.

Elmosolyodtam. Olyan jó volt hallani, mi minden van itt:

– Köszönöm az információt. A kulcs segítségével innentől már könnyebben boldogul. Csak a helyes zárat kell megtalálnia hozzá.

A férfi nevetve távozott:

– Igen, így igaz. Köszönöm, és bocsásson meg, ha megzavartam a nyugalmát.

Visszamentem, és felhúztam az egyik kedvenc ruhámat:

– Remélem, Mirella mama nem fog haragudni rám, amiért nem vörös ruhában fogok magamnak férj jelöltet. Nos, akkor... Gyerünk!

Harold ki tudja, mióta várt rám odakint:

– Ma este is csodálatosan fest – ismerte el.

Kicsit elpirultam, majd kihúztam magam:

– Köszönöm Harold.

A bálterembe érve, rögvest megpillantottam egy magas, vörös hajú férfit. A szívem egy nagyot dobbant. Magam se értettem, miféle varázslat uralkodott el rajtam. Mögöttem egy fiatalabb férfi szólított meg:

– Ne haragudjon, felkérnem egy táncra?

A kellemes hang felé fordultam, s szó nélkül néztem végig rajta. A fiatalember kissé zavarba jött:

– Jól van? Érti, amit mondtam?

Csodálkoztam, bár egy szóval se állítom, hogy nem tetszett a reakciója. Lehet, hogy rokonok? Oly nagy a hasonlóság köztük.

Harold érdeklődve csatalakozott hozzánk:

– Zavarja az úr önt, hercegnő?

A fiatalember rázta a fejét:

– Én ugyan nem, csak egy táncra szerettem volna felkérni a hölgyet. Illetve a hercegnőt.

Fél szemmel láttam, a kiszemelt férfi távolabbról hegyezte a fülét:

– Mióta vagy te ekkora nőcsábász? Bár a fogás szemre való, meg kell hagyni – mosolyodott el a férfi. Számomra ez egy biztató jel, már ha rólam volt szó. De Haroldot meg kellett nyugtatom:

– Nincs semmi baj, Harold. Az úr igazat mond.

A fiatalember még mindig türelmesen várt:

– Nos, táncolna velem?

Nem akartam csalódást okozni neki. Azonban a másik fickó engem jobban érdekelt:

– Ne haragudjon, fogalmam sincs, mi van velem. Jobb lenne, ha leülnék. – Gyorsan kifürkésztem magamnak egy sarkot. Harold kihúzott egy széket, s mellém ült:

– Visszakísérjem a szobájához?

Szótlanul nézelődtem tovább. A férfi változatlanul engem figyelt. Máris észrevett volna? Bár az előbbi jelenet után, nem értem miért csodálkozom ezen. Nem volna szép dolog odamenni és könyörögni neki, kérjen fel. Csak adja az ég, hogy idejöjjön hozzám. A férfi határozott léptekkel közeledett felém. A szívem ismét egy jó nagyot dobbant, s újra oly hevesen kalapált. 

Szemet szúrt egy szőke, vörös ruhás nő, aki megállította a kiszemeltemet:

– Drágám, olyan régen láttalak!

Minden szót tisztán hallottam. Csalódottam fordítottam el a fejem. Szóval, nős. A nő erős, határozott, és az a ruha pedig gyönyörű. A szőkéket szereti? Lehet, még is csak egy vörös ruhát kellett volna felvennem.

Harold egyre jobban aggódott értem:

– Biztos jól van?

Erőt vettem magamon, és felálltam. A kérdésre pedig nem válaszoltam. Amint kitettem a lábam a bálteremből, egy sötét alak ragadta meg a karomat:

– Mit akar? – kérdeztem, majd hirtelen ellöktem magamtól. Az idegen rögvest futásnak eredt.

– Itt meg miért nem égnek a lámpák? – hangzott fel egy ismerős hang távolabb.

A kitartó fal-tapogatásom meghozta a várt eredmény. Végre megtaláltam a kapcsolót, és lőn világosság:

– Fogalmam sincs. Sötét volt, amikor kiléptem a bálteremből.

A fiatalember bemutatkozott:

– Ne haragudjon, tudom, előbb kellett volna. Karion herceg vagyok. Én vagyok a házigazda. Apám és a nagyapám nagyon elfoglaltak, így a vendégek fogadása és a szórakoztatása az én feladatom. A testőrétől hallottam, hogy ön hercegnő. Szabad tudnom a nevét?

Kedvesen mosolyogtam rá ismét, így akartam leplezni, mennyire szégyellem magam az udvariatlanságom miatt:

– Lizbeth vagyok, ne haragudjon.

Karion herceggel szemben esélyem sincs. Ő totál így van beprogramozva:

– Tegeződjünk, kérem.

Mi mást mondhattam erre:

– Nincs ellenemre.

Karion herceg a kezét nyújtotta felém:

– Most volna kedved táncolni velem?

Gondolatban félretoltam a régi szerelmem emlékét, s helyet adtam az újnak.

– Igen.

A magas, vörös hajú férfi már megint egyedül szobrozott. A csalódott arcát látva olyan volt, mint aki elől az est ragyogó csillagára valaki más csapott volna le. Meglepetésemre, odajött hozzánk:

– Úgy érzem, taknyos, mára eleget untattad a hölgyet.

Karion pislogott:

– Túl öreg vagy a tánchoz, nem fáradtál már el? Hosszú az este.

Bevallom, örültem a férfi társaságának, de a szikrákat a két férfi között nem tudtam mire vélni. Jobban szemügyre véve őket, a két férfi tényleg hasonlított egymásra. Karion úgy döntött, ad egy lehetőséget az idősebbnek a kibontakozásra. Így egy rövid időre kettesben hagyott vele:

– Elmegyek a nagyapámhoz, addig is élvezd ki a hölgy társaságát. Mindjárt jövök.

A férfi gonoszan vigyorgott:

– Nem félsz, hogy elcsavarom a kicsi fejét?

– Tessék? – pirultam el. A sármos vörös mélyen a szemembe nézett:

– Hogy hívnak kincsem?

– Lizbeth – válaszoltam elpirosodva. A férfi gyengéden megcsókolta a kézfejem:

– Én Erhard vagyok, állok szolgálatodra. Hívhatsz mókuskának, ha gondolod. Meddig maradsz?

Alig tudtam megszólalni, mintha egy hatalmas gombócot nyeltem volna le:

– Ma este itt alszom, holnap megyek haza.

Erhard továbbra sem kímélt:

– Szóval itt alszol. Nem hideg a szobád? Ne melegítselek fel éjjel?

– Nem köszönöm, nem vagyok fázós – magyarázkodtam. Erhard sóhajtott:

– Szóval a gyerekeket szereted.

Ismét felkaptam a fejem:

– Tessék? Nem, én nem vagyok pedofil, ha arra gondolsz.

Karion hamar visszatért. Megmenekültem:

– Te még itt vagy?

Erhard ismét kezet csókolt:

– Nyugi, már itt se vagyok. Én itt már nem tehetek semmit.

Majd halkan hozzá tette:

– Mégis csak a gyerekeket szereted. Szomorú vagyok.

Erhard meglepően gyorsan távozott. Csodálkozva néztem utána:

– Ki volt ez az úriember?

Karion fintorgott:

– Ne is törődj vele. Vén szamár – fogta meg a kezem, és elkísért a szobámig:

– Gondolom, a szokásos szövegeivel fárasztott. Ennyi idősen már nézhetne tükörbe. Rájöhetne végre, nem annyi idős, amennyinek képzeli magát. Nem akarom, hogy egy ilyen alak kerüljön a trónra. De ahhoz, hogy ezt megakadályozzam, meg kell nősülnöm. Ez a feltétele.

Megálltam, Karion herceg pedig kérdően nézett rám.

– Király szeretnél lenni? – Kérdeztem.

Karion rá bólintott:

– Igen, ez az álmom. Nagyapám itt az uralkodó. Át szeretné adni a trónt, de a feltétel az feltétel.

Nem értettem, amit a herceg magyarázott:

– Mi köze van az uralkodáshoz a házasság kötésnek?

A herceg beavatott:

– A nagyapám szerint, ha egy férfit tud szeretni egy nő, akkor a népe is tudni fogja őt szeretni. Szerinte egy komolytalan férfi nem érdemli meg a koronát.

Mondjuk, ebben van valami, egyetértettem vele:

– Igaza van. Bölcs ember a nagyapád. Én királynő szeretnék lenni. Otthon a szüleim alkalmatlannak vélnek. Mindig csak a nővérem áll középpontban, mert ő férjhez ment, hamarosan pedig gyermeke születik. Egyedül a nagymamám támogat.

Úgy éreztem, Karion herceg és én szövetségesre találtunk egymásban.

– Engem pedig a nagyapám. Apámra nem számíthatok. Magára se képes vigyázni, hát még a gyerekére. Mondd, Lizbeth, velem valóra váltanád az álmod? Hozzám jönnél? – kérdezte. Én kissé a gondolataimba mélyedtem. Nagymama bizonyára tudta, itt szerencsém lesz. Ekkora mázlit. Karion olyan elszánt és céltudatos, mint én. Vele biztos boldog leszek.

Végül így szóltam:

– Tudom, alig ismerjük egymást. De ha a célunk közös, miért ne lehetne közös a jövőnk is?

Kariont cseppet se lepte meg a válaszom, mintha erre számított volna:

– Jól van. Holnap beszélek a nagyapámmal. Üzenj haza, hogy egy darabig még nálunk maradsz.

Csak álltam, néztem Karion után, aki visszament a bálterembe. Szépen magamra hagyott a szobám ajtaja előtt.

4. rész: Szenvedélyes pillantások