Hahó! Újra itt vagyok! Mostanában rengeteget nosztalgázom. Hogy miről?
Lehet korábban már említettem, de ha tévedek, akkor bocsánat. Lorennel régen sok időt töltöttem együtt. Megszámlálhatatlan közös kalandunk volt:
beleértve a testőrök szívatását és megviccelését.
Emlékszem azokra a napokra, amikor Mirella mama a nővéremet már elég idősnek vélte ahhoz, hogy ismerkedjen: Eljött az idő, hogy férjet keressen magának. Amit én nagyon rosszul éltem meg... hirtelen rám tört a magány.
De most inkább térjünk rá az előzményekre. A történetem vidámabb oldalát szeretném megosztani veletek: amikor először dobbant meg a szívem, miután megpillantottam egy férfit. Illetve, azt a napot, amikor rám talált életem első szerelme.
Az életem kicsi korom óta: játékból, tanulásból és időnként a testőrökön való szórakozásból állt. Még a nővérem, Loren avatott be a csíntevések mesterségébe. Szerintem ő volt előttem az első Pokoli hercegnő. Amit tudok, az mind az ő érdeme. Csak én a lesifotósoknak hála híres lettem... Most már értitek miért hiányzott nekem annyira?
Loren a húszas évei közepén is gyönyörű volt. Én a nagymamámra, Mirellára hasonlítok. Régen neki is hosszú barna haja volt, egészen addig, amíg az idő múlása hatással nem volt rá. Loren, anyánk szépségét örökölte. Igaz, anya a közelmúltban már festi a haját. Újabban az arany szőke tincseivel veszi le apánkat a lábáról. Ez időben se volt másképp: alig láttuk őket gyerekkorunkban... és mire felnőttünk, még akkor se tiszteltek meg minket a gondoskodó jelenlétükkel.
A nővérem minden reggelt, mindig a közös szobánk fésülködő asztalánál töltötte. Nekem soha nem engedte meg, hogy megfésüljem hosszú, egyenes szárú, koromfekete haját. Mély sajnálatomra. Irigyeltem: A hajkoronáját, a tenger kék szemeit, karcsú alakját... és persze a báját amivel még a testőröket is lenyűgözte. Még akkor is amikor épp „terve volt velük”. Persze, hazudott mint a vízfolyás... de amit csodáltam benne, az, hogy minden szavát elhitték. Gondolhatjátok, hogy én hol voltam mellette. Most képzeljetek el egy óriást és egy törpét egymás mellett. Nos, a törpe én voltam.
Kezdetben nekem a füllentés nem ment... Loren sokszor mentett ki a kínos helyzetekből. Amikor ő megjelent, csak akkor javultak az „esélyeim”... illetve az esélyeink egy tréfa megvalósításához.
Amit még meg szeretnék említeni nektek: az a testőrök kollégális viszonya... hogy ezek mekkora trollok egymással!
Már a tízes éveim végén is Herold volt a kedvenc testőröm. Szegény öreget képzeljétek el, ahogy épphogy szolgálatba állt, de máris futnia kellett. A „nagyon kedves” kollégái, akik a kamerák felvételeit figyelték... kitudja, lehet pattogatott kukoricát is bekészítettek... A lényeg, ők mindent látnak. Nekik csak az a dolguk, hogy figyeljenek és szóljanak a többieknek, ha „helyzet van”.
Én eljátszottam, hogy kibicsaklott a bokám a lépcsőzés közben. Próbáltam hihetően eljátszani, a kamerák kedvéért is:
– Segítség! Itt ragadtam, nem tudok felállni! Valami történet bokámmal! – Kiabáltam. Herold pedig gyorsan lerobogott a lépőn. Szerintem a tüdejét is majd kiköpte volna, ha lett volna rá lehetősége, annyira kifulladt. Szerencsére ennél több baja nem volt, nem kellett a defibrillátor. Még azután se, hogy köszönetet mondtam neki, és a saját lábamon visszasétáltam a szobámba.
Akkoriban se volt valami fiatal, azonban mai napig se értem, hogyan tudott szolgálatot teljesíteni nálunk. Főleg egy kastélyban, ahol aztán lehet maratont futni...
Visszatérve az aznapi kalandra: nos, ez voltam én.
Akkor következzék az elődöm, Loren. Az első Pokoli hercegnő a kastélyban:
Ő neki nem kellett megjátszania magát, ismerte jól a testőröket, hogy mekkora... bocsánat a kifejezésért: köcsögök egymással.
Loren komótosan lelépcsőzött. Az utolsó lépcső fokon leült, keresztbe tett lábakkal. Lehet, még az ottani kamerába is belemosolygott:
– Segítség! Segítség! – kiáltotta.
Szegény Herold, gondolkodás nélkül, ugyanazon a napon képes volt újra lerohanni ahelyett, hogy megkérdezte volna a kollégáit mit látnak a monitorokon. Azok persze, nem szóltak neki...
Loren elmondása szerint, amikor az öreg meglátta, hogy ő is mosolyogva üldögél, kissé elsápadt. Kihúzta magát. Elővett egy kendőt, amivel letörölte a verejtéket a homlokáról és az arca teljes felületéről. Majd meghajolt, s szépen lassan vissza sétált az őrhelyére. Szóval, higgadt volt. Nem kiabált mérgében kígyót-békát, mint egyes volt kollégái akik felmondtak...
El kell ismeri, nálunk lehetetlen egy testőr számára nyugodt körülmények között dolgozni. A konyhásokat megkíméltük, de csak azért, mert jól főznek és élünk-halunk az általuk készített desszertekért.
Most hadd említsem meg Mirella mamát:
Nála ekkor telt be a pohár. Szegény Loren is „úgy” járt... az volt büntetése, hogy meg kellett találnia a választottját. Egy herceget, akivel egy szép napon összeköti az életét... Az lehetett az utolsó nap, amikor közös erővel duplán vertük át szegény Heroldot. Utána a vén mázlistának, már csak engem kellett elviselnie. Ráadásul, a nővéremre oly gyorsan rátalált a szerelem, hogy rövidesen férjhez is ment...
Loren az orrát lógatva avatott be a szobánkban, Mirella mama „nagy terveibe". Közösen elhatároztunk, ha már neki az életén változtatnia kell, akkor így töltsünk el egy teljes napot: kint a városban a saját kedvünk szerint.
Ehhez persze Mirella mama engedélye kellett...
– Kizárt dolog! – Hangzott el a szájából. A szobában ahányan voltunk, jól hallottuk, milyen erőteljesen csapta le azt az ártatlan újságot a dohányzó asztalra. Ami ezután történt, az felért egy történelmi pillanattal: Kedves Herold barátunk megmukkant:
– Felség, ha szabad szólnom.
A nőveremmel együtt nagyon meglepődtünk. A számon véletlenül, de jól halhatóan kicsúszott valami nem odaillő:
– Harold mióta tudd beszélni?
Mellettem Loren elnevette magát. Mirella mama a fejét csóválta:
–...na, ezért nem egyezek bele – sóhajtotta, majd a feltekintett a testőrre – Harold, ha van valami mondanivalója akkor kérem, bökje ki.
– Felség, szerintem a hercegnők azért viselkednek így, mert bezárva érzik magukat. Én és a kollégáim, szívesen gondoskodunk a biztonságukról. Akár civilben kísérhetnénk a hercegnőket a városban. Diszkréten, kerülve ezzel a feltűnést.
– Értem... Nos, ha az eddigiek után vállalják a felelősséget, akkor legyen. Mivel már felnőttek, innentől a médiától már úgyse tudom megvédeni őket. Kénytelenek lesznek szembenézniük a tetteik következményeivel.
A nővéremmel nem hittük volna, hogy Harold ilyen hatással tudd lenni rá. De hát Harold eddig miért nem beszélt? Ez a testőr úgy tengeti nálunk a napjait, hogy mereven áll, mint egy szobor, fapofát vágna. Mindig amikor megálltam előtte, láttam, hogy még a szemgolyóit sem mozgatta. A vicceimre se reagált, de Loren mindig értékelte azzal, hogy sírva vihogott rajtuk. Nagyon durva ez az öreg... De most komolyan, nem idegesítő az ilyen ember?
***
Másnap útnak indultunk. Szerencsénk volt, mert Mirella mama korábban megkímélt minket a nyilvánosságtól. Ennek köszönhetően nem volt szükségünk álruhára. Tuti muris lett volna...
A testőr brigádban Herolt volt a legidősebb. A bevásárlóközpontban, hétköznapi viseletben olyan volt mellettünk, mint egy unokáira felügyelő nagypapa. Rajta kívül még kettő testőr ballagott velünk. Ők a harmincas éveiket tiporták.
- Nos, hova menjünk először? Fodrászhoz vagy ruhát venni? - Kérdezte Loren. Én mindjárt kiszúrtam a közelünkben a "füllyukasztás akció" kiírást:
- Fület lyukasszunk! - Lelkesedtem.
- Tessék? Remélem nem fog fájni...
Egy fenét... Aznap gazdagodtunk még kettő-kettő fülbevalóval. Direkt egyformákat, egyformán rakattunk be. Herold arcát ha láttátok volna... Ő már sejtette mit fog szólni erre Mirella mama. Néha eljátszottam a gondolattal, vajon milyenek lennének ők ketten, mint egy pár... Onnantól Harolddal biztos nem lehetett volna szórakozni.
A következő állomás: a beváróközponton belül egy márkás ruhabolt volt. Szép és drága ruhákat vásároltunk magunknak az estére. Az ott dolgozók megengedték, hogy a vásárolt ruhákban hagyjuk el az üzletet. Micsoda élmény volt!
Nem kellett sokat sétálnunk a fodrászig. Loren haja kicsivel rövidebb lett. Az új frizurája még nekem is megetszett. Csodáltam mennyire bevállalós. Én? ...hagyjuk. Mellette én egy szürke kisegér voltam.
- Nem szeretnél egy szép sminket? - Kiváncsiskodott Loren.
- Köszönöm, egy szájfény elég lesz - matattam a táskámban.
- Ha kihuzatod a szemed tussal, úgy jobb lesz.
- Szerintem kihagyom...
El se hiszem, hogy akkor ilyen voltam... Azóta nagyon megváltozott a sminkelési szokásom is. A tanácsokat amiket akkor nem fogadtam meg a nővéremtől, ma már szinte a mindennapos rutinommá vált.
Végül már ott álltunk felkészülten, s a nap is lassan integetett, hogy ő neki mára ennyi volt. Beültünk a fekete páncélozott autóba a testőrökhöz.
- Melyik a legközelebbi diszkó?
- Diszkó? - pillantottam Lorenre döbbenten. Majd arra lettem figyelmes, hogy mindenki engem bámul és vár.
- Jól van, menjünk... - Bólintottam, s „alig vártam”, hogy szembenézzek a sorsommal. Akkor voltam először diszkóban. Csak a zene klippekből volt halovány elképzelésem arról, hogy vajon milyen lehet.
Még ki se tettem a lábam a kocsiból, de Loren rögvest megragadta a kezem:
- Gyere gyorsan, hogy a keverőpult előtt tudjunk táncolni!
Miért pont ott? Nekem tökéletes lett volna, ha elvegyülök a többi ember között. Képzelem külső szemmel milyen mókásak lehettünk, ahogy betipegtünk. Majd végig a bulizósok között törtük az utat magunknak. Én amióta megérkeztünk veszélyben éreztem magam:
- Loren, lassabban, szerintem lehagytuk őket...
A nővérem rám se hederített. Amint megérkeztünk ő már táncra is perdült. Én meg... Még sose táncoltam... Esetleg gyerek fejjel a zenékre ökörködtem. Loren mutatott néhány könnyű mozdulatot. Azzal a tudással elvoltam egy darabig.
Kiszemelt minket néhány fickó. Loren eközben elkeveredett. Próbáltam a keresésére sietni, de feltartott valaki:
- Maradj még csibém. - Karolt belém egy idegen férfi.
- Ne haragudj, de nem egyedül jöttem...
A fickó nem tágított. Ragaszkodott a társaságomhoz. Hirtelen felbukkant egy jóképű, kékszemű, fekete hajú úriember:
- Jól van haver, jegeld magad. A hölgy hozzámtartozik.
Némán álltam, annyira rabul ejtett a magabiztos kisugárzása. Meg se fordult a fejemben, hogy esetleg őt is rossz szándék vezérelhet.
Kikísért a szórakozóhelyről. Kint megpillantottam Lorent a kigyúrt szépfiúk gyűrűjében. Szemmel láthatóan jól szórakozott:
- Szia Liz! Gyere, ismerd meg őket. Tök jó fejek!
Bátortalanul tipegtem oda hozzájuk, majd kérdőn tekintettem rá a megmentőmre. Valahol mélyen sejtettem kik lehetnek...
Lehet, ő is egy testőr? Olyan határozottan lépett fel...
Láttam amint másik kettő férfi megveregeti a vállát, mintha büszkék lennének rá valamiért. Majd visszajött hozzám és megfogta a kezem:
- Jól van?
- Köszönöm, jól vagyok.
- Sose essen pánikba, mi mindig az Ön közelében vagyunk. Ha szorulna a hurok, csak vegyen egy mély levegőt. Őrizze meg a hidegvérét, mi azonnal a segítségére sietünk - mondta nekem. Nem tehettem róla, nagyon kíváncsi voltam arra, ki ő:
- Testőr vagy?
- Igen, ez az első szolgálati napom. Ha szeretné, szívesen megtanítom hogyan védje meg magát.
- Köszönöm, szívesen élek a lehetőséggel. Hadd mutatkozzak be, a nevem Lizbeth. Örülnék, ha a jövőben tegeződnénk.
- Az én nevem Eduard. Megtisztelsz a bizalmaddal.
Mögötte hallottam a nővérem kuncogását. Bizonyára élvezte, hogy fiatal civil ruhás testőrök veszik őt körbe. Érdekes, ők Herodhoz képest tök lazák és közvetlenek. Amíg Eduard mesélt nekem, addig ők a nővéremet jól elszórakoztatták. Sikerült röpke időn belül feloldódnunk. Nagyon aggódtam, hogy vajon Mirella mama ehhez mit fog szólni? Biztos voltam abban, hogy gondolatban a haját tépné, miközben osztaná nekünk az ejnye-bejnyét.
Már akkor tudtam, hogy ezt a napot sose fogjuk elfelejteni. Most annyira jó volt újra feleleveníteni életem egyik legszebb napját... Azt a csodás napot, amikor rám talált a szerelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése