A nap kibújt a fák mögül, s beköszöntött a reggel. Vendo a király trónján ülve várta a papnőt. Úgy vélte, bármilyen válasszal illeti meg, az nem fog meglepetést okozni számára. Ayka Madaras kíséretével érkezett. A nép tisztelte a harcost. Nesz és mozgás nélkül követték figyelemmel, ahogy a megvádolt papnővel végighalad a már jól kitaposott földes úton. Az ajtóhoz érve, a férfi már nem tarthatott vele. Aykának egyedül kellett folytatnia az útját. Bárhogy is dönt majd a papnő, azt neki tiszteletben kell tartania.


Vendo állva köszöntötte őt:
– Üdvözlöm! Kérem, fáradjon közelebb hozzám.
Ayka tudatosan haladt, s meghajolt:
– Üdvözlöm. Mi hír a királyról?
Vendonak a füléig kerekedett a szája:
– Semmi hír róla. Ne reménykedjen – válaszolta halkan. A papnő feltekintett, s lassan felegyenesedett. Vendo kérdően tekintett rá, mint aki vár valamire. Ayka nem tétovázott, kimondta, amit a férfi oly nyilvánvalóan tudni akart:
– Nem megyek férjhez, sem önhöz, sem pedig máshoz.
A férfi elismerően bólogatott. Kicsit mélyen sajnálta, amiért egy ilyen szépségtől meg kell válnia az országnak:
– Nos, akkor innentől már nincs visszaút.


Ayka katonák társaságában átvette a sötét színű összehajtogatott ruhadarabokat, Melyekből kiválaszthatta a méretét. Egy másik helységben pedig magára öltötte a megbélyegzettek viseletét. A sötét színt, mely a száműzöttek jelképe. Madaras berontott, a harsogó hangját még Ayka is hallotta, ahogy a nevét kiáltja, s kérleli, változtassa meg a döntését. A papnő úgy tett, mint ha az elhangzottak, meg se történtek volna.


Az emberek ünnepeltek. Vendo nevét hangoztatták. Ayka, ahogy elhaladt közöttük, csupán azon járt az esze, vajon rátalál-e a gyermekkori megmentőjére. Nem zavarta, amikor elé köptek. Ahogy az se, hogy folytonosan sértegetik. Az ország határához érve, már az erdő köszöntette. Idáig az ember tömeg már nem kísérte el, a katonák arcáról pedig leolvasható volt, mihamarabb ki akarják zárni a papnőt.


A katonák noszogatása nélkül haladt tovább, amíg az erdő sűrűje be nem kebelezte. Az erdőnek meg volt a maga hangulata. Egyetlen élőlénnyel sem találkozott a sétája során. De madár csicsergés sem hangzott el a zord erődben. Ez az, amitől az emberek barátságtalannak, ijesztőnek könyvelték el. Sok rémtörténet keringett róla. Mint például, hogy itt élnek a szellemek és a királyuk, Kansador. Továbbá ez az erdő ad otthont a gyilkosoknak és a száműzött sorstársainak. Olyan pletykák is keringenek, hogy ez a halál erdeje, ahonnan ember élve nem távozhat. A gyerekeket pedig csak Kansador rémtörténetével tudják távol tartani tőle. Eszerint a szellemek királya egy gyilkos útonálló testében járja az erdőt, áldozatokra vadászva.


Ayka nem félt, csodálta e nem megszokott környezetet, melyet próbált elfogadni új otthonául:
– Hol vagy? Te is itt élsz? – nézett a fák és a bokrok mögé, mintha keresne valakit.
– Engem keresel? – szól hozzá egy idegen, búskomor férfi hang. A száműzött papnő barátságosan fordult felé:
– Attól függ, ki vagy. Barát vagy kárörvendő?
A sötét öltözetű idegen sorstársnak tűnt Ayka szemében, aki gondolkodás nélkül felé tartott. A nő nem hátrált, nem tartott a férfitól.
– Nem félsz tőlem? – torpant meg előtte, kérdőn.
– Miért tenném? Vétettem ellened?
– Nem, dehogy. Gyere, körbevezetlek. Látom, új vagy erre.
– Köszönöm. Ha tudtam volna, hogy ily kedves fogadtatás vár itt rám, már évekkel ezelőtt elszököm az országomból.
– Melyik ország szülöttje vagy? – puhatolózott az idegen. A nő nem titkolta:
– Zöldországé.


Az erdőben haladva, Ayka még mindig nem hallott madár csicsergést:
– Itt nincsenek élőlények? – érdekelődött. A másik sötét ruhás annyira hozzászokott e jelenséghez, hogy már meg is feledkezett róla:
– Vannak, csak megbújtak. Mostanság sok idegen jár errefelé, s megijesztik őket.
– Téged melyik országból száműztek? – folytatta a nő a kérdezősködést. A férfi a választ későbbre tartogatta. Elvezette őt egy tóhoz, ahol folytatta a tapogatózást. Nehezére esett megbíznia a nőben. Ezért ő is hasonlóan próbált közeledni a nő felé, ahogy ő felé.


A számkivetett nőnek elállt a lélegzete:
– Otthon nálunk a növényeket, mi magunk ültetjük és gondozzunk. De itt minden virág olyan gyönyörű. Eddig még nem láttam hozzájuk hasonlót – hajolt közel az egyikhez, hogy megszagolhassa. A férfi gyanakvó szemmel követte a nő minden mozdulatát. Amint látta, nem kíséreli meg leszedni, csokrot készíteni belőle, feltette azt a kérdést, amivel korábban a nő tisztelte meg:
– Miért taszított ki a néped?
Ayka felé fordult, s így válaszolt:
– Nem olyan régen, én is feltettem neked ezt a kérdést. Bár nem pont így fogalmaztam meg. Választ azonban azóta se kaptam. Ha elmondod, én is elmondom.
– Legyen hát – bólintott – Én nem vagyok olyan, mint te. Nem követtem el bűnt, de mégis üldöznek. Nem kellett elmenekülnöm, nekem ez az erdő volt mindig is az otthonom.


A nőnek rokonszenvesnek tűnt a férfi. Azonban a fejében, egyre jobban megszaporodtak a kérdések, melyeket nagyon szívesen feltett volna neki.
– Most te válaszolj! – emlékeztette. Ayka tovább nem hallgatta el, részletesen beszámolt neki:
– Mielőtt idejöttem, papnő voltam. A völgyben laktam. Ott segítettem, ahol tudtam. Ápoltam a betegeket, a háborús sérülteket. Nagyon szerettem az ottani kerteket gondozni.
A férfi türelmesen, érdeklődve hallgatta végig a nőt. Majd kissé a gondolataiba mélyedt:
– Zöldország eddig még egyetlen egy papnőjétől és papjától sem vált meg. Mi volt a bűnöd?
– Nem akartam férjhez menni – tért a lényegre. A válasz hallatán a férfi már képes volt megbízni az ártatlan nőben.

***


Hetek teltek el Ayka érkezése óta. A bizalom a férfi és a nő között egyre erősebbé vált. Különleges kötelék alakult ki köztük. Még érzelmek is. Az ártatlan nő végre a saját szemével láthatott egy szellemet. Utoljára gyermekként volt ilyen élményben része. A nem megszokott külsejű nő megbújt ott, ahol csak tudott, hogy ne legyen állandóan a halandó szeme előtt. Hosszú fekete fonatát, vízi virágok díszítették, és a rajta pihenő pillangók ékesítették.
– Ő ki?
– Acua, a víz szelleme. Ritka vendégem.


Ayka felidézte az elmúlt heteket. Valamit még tudni szeretett volna:
– Hetek teltek el, de a nevedet még mindig nem tudom.
– Ha szeretnéd, elmondhatom. Féltem, ha oly hamar adom a tudtodra, tartani fogsz tőlem.
– Úgy érzem, nincs okom rá. Bárki is légy.
Végül a férfi udvariasan meghajolt, s végre bemutatkozott:
– A nevem Kansador, én volnék a szellemek királya személyesen.
A nő mosollyal, csodálattal az arcán tekintett végig a férfin:
– Gondolom, a jelenlegi külsőd az álcád.
– Ez az emberi alakom. Ha békesség van, akkor egy öreg fűfaként tengetem a napjaimat itt a tóparton.

***


Évekkel később, amikor Kansador megérintette a nőt érezte, az ideje rövidesen lejár. A kísérő szellem jelenléte pedig megerősítette benne. A királynak eddig sok nő okozott örömet, soha egyet se vetett meg a szellemtársai közül. Ayka azonban más volt. Oly tiszta és ártatlan. Az egyetlen, aki nélkül úgy érezte, nem tudna tovább létezni. Amint eljött az elmúlás napja, hosszú évek óta ismét egy halandóból lett szellemet köszönthettek maguk között. Ayka állandó, hűséges társa lett a szellemek királyának. Irigyei voltak bőven, kik valaha mind a király szeretőinek tudhatták magukat.

***


Boldog és békés idők köszöntöttek be. Zöldország és Szélország békét kötöttek. Ez időben már felnőttem. Egyedül talán én emlékeztem rá, milyen is volt ő, amikor még halandó volt. Sokat gondoltam rá, reménykedve, nem éri őt baj. Lesz valaki mellette, aki vigyáz rá. A barátaim közül akkoriban sokakat elveszítettem. Ha a két ország között nem is volt viszály, keleten attól még szükség volt Zöldország hírhedt harcosaira. Talán ekkor lehetett, hogy Kansador és Ayka családot alapított. A nő az évek elteltével, összesen nyolc, valószínűleg fiú utódokkal ajándékozta meg kedvesét.




0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése