2017. november 17., péntek

Zombie Hunters - The Outcast Four 2. rész: Találkozás Aurél atyával Írta: *Kyra* (+12)



Sajnos vagy sem, eljött az ideje annak, amikor megjelentek köztünk azok a lények, melyeket egyes horror filmekben láthatunk: az agyhalott, csoszogó, büdös, hörgő... Mármint a zombik.
Valton és Debóra is menekülésre kényszerült. Maguk mögött kellett hagyniuk a szép házukat a Róka utcában.

***



Debóra ez idő alatt már nővé érett. A lázadó énje a mai napig megmaradt. Bár a jelenlegi ház ahol élnek, romos és kevésbé otthonos. De a fiatal dámpírnő még így is szépen kipofozta a stílusának megfelelően.



Valton nem érzékeli az idő múlását. Az ő szemében Debóra még mindig az a kislány akit óvnia kell. Az új otthonukat ő választotta. Ez a hely egy vámpír város. De a lakosság az idő múlásával szinte teljesen megfogyatkozott. Az itt élők között a zombik érkezése óta, már senki se foglalkozik azzal, hogy ő kicsoda és mit tett a múltban amiért távozásra kényszerült. Szerinte ez a város talán az utolsó hely ahova ezek a primitív lények beteszik a lábukat.
A vámpír kiélvezi a kihalt város nyugalmát. Ő éjszakánként a vadak vérével csillapítja az étvágyát.



A dámpírnő éjjel és nappal is sok időt töltött kint a szabadban. Hiányoztak neki az emberek, az ízek... lényegében a régi élete. A városra hamar ráunt. Egyre sűrűbben tett meg nagyobb távokat. Így talált rá egy közeli településre ahonnét tartósabb élelmet tudott zsákmányolni. Igaz, ezzel nem mindig kerülhette el a zombikkal a harcot.
Valton egyre jobban aggódik érte:
– Megértelek... De ez nem ér annyit, hogy az életedet kockáztad...



Debóra az orrát lógatva járta végig bent a házat és odakint a várost. Olyankor a távolból mindig fényekre lett figyelmes. Talált egy régi épületet ahol laknak. A dámpírnő kíváncsian közelítette meg. Majd egyre jobban szemügyre vette kívülről a gyönyörű hajlékot. Otthon hiába kérdezte Valtontól, hogy ki lakik ott. A vámpír a kérdés elhangzása után a süketet játszotta. Debóra az ilyen napok után végleg ráunt erre az életformára. Elhatározta, hogy vadászni fog a zombikra...

***



Egyre több raktárra és boltra bukkant ahol hasznos holmikra lelt. Valdon a napfény miatt nem tudta elhagyni a rejtekhelyet. Így sose kockáztatta meg, hogy hosszabb távokat tegyen meg. Ahogy teltek a napok, hetek, a dámpírnővel a viták egyre jobban elhatalmasodtak. Végül Debóra napokig nem tért vissza a városba.

***



A dámpírnő hosszú magányos bolyongás után felfedezett egy hatalmas épületet. A helységet teljesen átjárta a hideg és a sötétség. Lassú, óvatos léptekkel haladt. Mindenűt pókok mászkáltak és a hálóikat fonták. Debóra egy árva zombit se látott. Csak dobozokat és azokon vagy azok mellett néhány kacatot. Ha már erre fújta szél, gondolta körbenéz...



Percek múlva hallotta meg az első vészjósló hangot: egy zombi hörgését. Sikerült felébresztenie őt és a társait. Debóra futott ahogy a lába bírta. Majd a nagy igyekezetben beugrott egy kupac doboz mögé, ahol egy férfi mellé huppant le.



Az idegen alaposan végigmérte a sápatag szépséget. Amikor már Debóránál is elfogyott a muníció, gyorsan dönteni kellett.
– Nincs véletlenül egy kézigránátod?
A szőke férfi szótlanul bámult rá. A dámpírnő nem habozott rögvest elhajította az utolsó gránátját. A robbanás után a lány kedvesen elmosolyodott:
– Bocsi, nem sikerült elég messzire dobnom.
– Éreztem...
– Szerintem futnunk kellene...
– Igazad van. Gyere utánam!



Debóra meggondolatlanul követte az idegen férfit. Fel se merült benne, hogy olyas valaki lehet, aki árthat neki. Már kezdett előbukkanni a nap a hegyek és a fák mögül. A zombikat a nap első fénysugarai lelassították.
– A sötétet jobban kedvelik...
– Igen, mintha akkor gyorsabbak lennének. – Tekintett vissza egy pillanatra Debóra.



– Apropó gyorsaság... Te sportoló voltál?
Debóra elpirult. Nem volt kedve beavatni a férfit a titkába:
– Hát... Sok sportot űztem...
– Értem. Most menjünk keressünk valami nyugisabb helyet az ismerkedéshez.
A dámpírnő díjazta az ötletet.

***



Órákon át bolyongtak az erdőben, amikor a borostás férfi hirtelen megtorpant s tanácstalanul tekintet körbe:
– Arra nem mehetünk tovább... De az erdőben se maradhatunk.
– Miért nem akarsz tovább menni?
– Mert arra egy vámpírok lakta város van...
– Nem tudtad, hogy kihalt? Én onnét jöttem.
– Ez érdekes... Pap vagyok és ilyesmit nem tudok... – csodálkozott – Bocsánat. Hadd mutatkozzak be. Aurél atya vagyok – végül kinyújtotta felé a kezét.
– Az én nevem pedig Debóra. Örvendek.



A dámpírnő korábban még egyetlen egy pappal se találkozott. Csupán annyit tudd róluk, hogy a vámpírokat nagyon utálják.
– Nos, kedves Debóra, nem megyünk tovább?
– A városba?
– Igen. – Bólintott Aurél atya.
A sápatag nőn már úgyse látszik ha valami meglepő hatás után még jobban elhalványodik a bőre színe. Most mit tegyen? Vardon egy vámpír, ezért haza nem viheti. Nem agyalt sokat a megoldáson. Majd elrejti a papot a város másik végében... A továbbiakban pedig csak lesz valahogy...



– Tudom, a kíváncsi ember hamar megöregszik. De annyira fúr a kíváncsiság... hogy melyik épületet foglaltad el, sajátítottad ki és kivel? – Lépett hozzá közelebb a pap.
– A nagybácsimmal élek... De nagyon összevesztünk.
– Sajnálom. Akkor talán jobb ha nem is zavarok... Béküljetek ki, bocsássátok meg egymás bűneit és ha majd békesség lesz elmegyek hozzátok.
– Igen, ez így lenne a legjobb...
– Tudsz ajánlani számomra egy nyugodt, stabil hajlékot?
– Igen. Gyere.



Ez idő alatt már besötétedett. Aurél atya messzebb kifürkészett egy kivilágított épületet:
– Abban laktok a nagybácsiddal?
– Nem...
– De mintha azt mondtad volna, hogy a város kihalt...
– Igen, mert az is. Nem tudom ki lakik ott, a nagybácsim nem beszél róla... Amúgy nagy vizet nem kavar, mert sose teszi ki a lábát...
– Ez sajnálatos. Megértem, hogy a zombik felkavarták a mindennapjainkat... De most kellene a legjobban összefognunk embereknek.
– Így van... – Értett egyet a pappal, bár nagyon sajnálta azért, amiért nem is sejti mekkorát téved vele és Valtonnal kapcsolatban.



Debóra elvezette a papot a kedvenc rejtekhelyére ahova akkor menekül, amikor nagyon maga alatt van.
– Köszönöm a kedvességed.
– Szívesen. Biztos otthonos lesz a számodra, mert sok időt töltök itt.
Aurél atyát teljesen lenyűgözte a nagy mennyiségű felhalmozott holmik látványa:
– Életemben nem láttam ennyi mindent egy helyen...
– Holnap jövök, viszlát! – Búcsúzott el tőle Debóra. A pap amint a nő felé fordult volna, már nem látta sehol:
– Oké... várlak...


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése