2017. augusztus 8., kedd

Simnovella: Emlékeimben örökké


Tavaszi napsütésben, virágok tengerében üldögél egy gyönyörű tünde nő. Szüntelenül, zavartalanul mesél a meg nem született gyermekének.  Körülöttük szebbnél szebb virágok ölelik körül, s finom illatukkal kényeztetik őket. Bármennyire szemet gyönyörködtetőek, a kismamát inkább a kis magzatról való gondoskodás foglalkoztatja. Mert tudja majd eljön az ideje annak, amikor a gyermekével kéz a kézben sétálnak közöttük.

***


Egy napon távirat érkezett. A tünde nő a rossz hír ellenére erős maradt. Most a gyermeke és annak egészsége a legfontosabb. Letörölte arcáról a könnyeket és egy mély sóhaj vétele után elindult a virágos mezőre. Mind két kézfejével a pocakját simogatta. Így nyugtatta önmagagát és az apróságot.


Nem kellett sokat talpalnia a kedvelt pihenőhelyéig. A virágoknak nincs lábuk, éjjel-nappal pompázva várják őt és mindenki mást látogatót. Szívesen hallgatják ők is mit mesél. A tünde nő elkényelmesedett az illatos színkavalkádban. Azonban egy hang se jött ki a rózsás ajkán. A pocaklakónak eddig ebben még nem volt része. Ma nem lesz mese?


A kismama gondolata valahol egészen máshol jár. A szíve majd széthasadt, szemei pedig ontanák a könnyeket. Több időbe telt a megszokottnál, de már biztosra tudta miről szeretne ezen a napon mesélni. Egy olyan történetet választott, mely a szívének legmélyebb kamrájában őrzött. Valamit ami régen történt és elfelejteni nem akart:
– El se hiszem, hogy még nem meséltem el neked életem eddigi legszebb pillanatait... Egy nap majd te is megtudod, milyen szerelmesnek lenni. Ragaszkodni a másikhoz. Nagyon régen volt már amikor először megpillantottuk egymást. Pont ezen a helyen...


Előttem ropogott a tűz. Én pedig egy virágkoszorút fontam. Épp hogy a fejemre helyeztem amikor hallottam, valaki közeledik felém. Sejtettem, hogy a füstre figyelhetett fel...

Egymásra tekintettünk. Egyikünk se szólt a másikhoz. Olyan volt, mintha olvastuk volna egymás gondolatait. Az első mondata kiábrándító volt:
– Egy szarvas nyomait követtem eddig, de csak kegyedre találtam. Nem láttad erre felé?
Ráztam a fejem, nem tudtam szóban mit hozzáfűzni. Az idegen tünde férfi nem tágított:
– Hogy hívnak tündérkém?
– Alénának.
– Én Nétusz vagyok. Örvendek a találkozásnak.
– Én is örvendek. – Hajoltam meg a láncinges előtt. Visszaültem a virágok közé, s megigazgattam a koszorúm.
– Kérlek ne vedd le... Szerintem illik hozzád.


Kettőt se pislogtam már az orrom előtt ücsörgött. Mint aki elfelejtette hova tartott éppen. Nem állt szándékomban udvariatlan lenni: ezért nem zavartam el, de még a figyelmét se hívtam fel arra, hogy az érkezésekor még kereset valamit. Szótlanul ült és melengette a kezeit. Néha úgy éreztem: bár tudnám mi jár a fejében. Ahogy követtem a tekintetét, szinte már biztos voltam benne...
– Még sose jártam erre. De persze megeshet, hogy igen. Csak sietős dolgom akadt.
– Például egy szarvas?
– Nem... Sokat vagyok távol. Talán túl sokat ez a fránya háború miatt... Amikor ide visszatérek, szinte ismeretlen helyként fogad.
– Meg szeretnéd ismerni?
– Csak akkor, ha körbevezetsz. – Egyenesedett fel lelkesen és felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. 


Mellette olyan éreztem támadt, benne megbízhatok. Megmutattam neki a tavat és annak lakóit. Elállt a szava amikor a virágokról meséltem: mi a nevük, mikor nyílnak, igényelnek-e foglalkozást...

Mi tündék akár több száz évig is élünk. Ha egy tünde férfinak komoly szándékai vannak, akkor a hagyományaink szerint: évig kell udvarolnia. Az esküvőt és a nászt nálunk nem szokás elsietni. Nétusz éven át fogta a kezem...


Amikor elszólította a kötelesség, akkor én hűen vártam rá. Az eljegyzésünk és a nászunk itt történt meg. Hitted volna, hogy virágok között fogantál? Pedig így volt...

Édesapád és én szinte elválaszthatatlanok voltunk. Sétáltunk, lustán heverésztünk a virágzó szirmok között. Akkor láttam őt utoljára, amikor már biztos voltam benne, hogy szülők leszünk. Én boldog voltam, ő is... bár valamiért nem tudta kimutatni felém...


Átfont a karjaival és halkan azt súgta nekem:
– Újra kitört a háború... Lehet, évek múlva térek csak vissza. Az is megtörténhet, hogy so...
Fejezte be volna a mondatott, de az ujjaim lágy érintésével elcsitítottam:
– Haza várunk.


Mindketten tudtuk, hogy mindkét lehetőség fennáll. Bármi történjék, a te egészséged és a jövőd a legfontosabb. Édesapád is nagyon szeret téged. Sajnálom, amiért a jövőben nélkülöznünk kell. Gondolj rá úgy, mint egy hősre. Ki azért ment el, hogy megvédjen minket. Ne aggódj. Én mindig mesélni fogok róla. Egészen addig amíg melletted leszek. Mert ő az én emlékeimben örökké élni fog.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése