A
következdő nap virradóra, vacsora meghívást kapott. Érdekelte
milyenek lehetnek Selrond király gyermekei és maga a királynő.
Amint elhagyta a szobáját, egy fiatal tünde férfi jött vele
szemben:
– Te
bizonyára Imayra vagy, ha nem tévedek.
– Nem
tévedsz. Benned kit tisztelhetek?
– A
király fia vagyok, Karel herceg. Üdvözöllek a királyságban!
– Üdv
neked is.
– Ismered
a járást? Netán te is vacsorázni indultál?
– Igen,
jómagam is odatartok.
– Ha
nem vagyok túlságosan tolakodó, velem tartanál?
– Természetesen.
Egyedül nem biztos, hogy odataláltam volna.
Imayra
igencsak meglepődött, amikor a családi asztalnál csupán a
királyt látta. Nem értette miért. A kézfejére csókot lehelt, s
hellyel kínálta. A továbbiakban a figyelme a fiára terelődött:
– Üdvözöllek
fiam, mi hír a királyságon kívül?
– Nem
láttunk ellenséges erőket a közeli falvak környékén –
válaszolta Karel herceg.
A
nő ülve hallgatta végig, az apa és a fia részletes
beszélgetését.
– Látom,
megismerkedtél vendégünkkel, Imayrával.
– Igen,
idejövet volt hozzá szerencsém. Szemrevaló teremtés, ha
mondhatok ilyet.
A
király nevetett. Imayra kissé zavarban érezte magát.
– Bocsánat
– vette észre magát az ifjú.
– Ne
kérj bocsánatot egy hölgytől, ha dicséretnek szántad –
tanácsolta a fiának Selrond, s folytatta:
– Szegény
fiúnak még nem volt lehetősége nemes hölgyekkel találkoznia. De
majd erre is sort kerítünk.
– Esküvő
lesz? – kíváncsiskodott Imayra.
– Apám
nagyon erőlteti... – jegyezte meg halkan a herceg.
Imayrában
sötét emlékek törtek fel:
– Az
én férjhez menésemet is erőltették. Nem egy kellemes emlék…
Selrond
csendre intette fiát, s le se vette a tekintetét az elszomorodott
nőről:
– Már
vége van, bármi is volt.
Imayra
a sötét múlt árnyékából, hirtelen visszatért a jelenbe:
– Igen,
így van.
A
vacsora után Karel herceg magukra hagyta őket. A király
kihasználta e alkalmat, hogy beavassa a nőt, a nagy titokba:
– Bizonyára
feltűnt, hogy a családi vacsorát ilyen szűk körben tartottuk –
tért máris a lényegre Selrond. Imayra fejében, megfordult egy és
más, de nem akart mindjárt a legrosszabbra gondolni. Selrond
folytatta:
– A
feleségem hosszú évekkel ezelőtt halt meg. Csak egy gyermekünk
született. A családunk idősebb tagjai sem élnek már. Nem
tagadás, harcban estek el.
Imayra
ekkor döbbent rá, mennyi közös élmény, érzés kering e helyben
és az itt lakókban. E királyság majdnem úgy végezte, ahogy az ő
népe.
– Netán
felkavartalak érzelmileg? – kérdezte megbánóan a király.
– Csak
átérzem a gyászt.
– Tudom
ki vagy. Emlékszem rád – fürkészte a nő szemeit.
– Én
is emlékszem rád.
Selrond
felállt, s a nőhöz közeledett. Imayra nem értette, mi következik
ezután. Ezért ő is felállt, s várta mit lép a király.
– Akkor
és ott megölhettél volna. Az erőd és az okod meg volt rá, hisz
újra idegen kézre kerültél. Miért nem tetted?
– Erre
nem tudom a választ. Talán ösztönösen cselekedtem. Amire
emlékszem: az otthonom, ahogy akkor a saját szememmel láttam...
Megrémített a látvány – emlékezett vissza a nő. Selrond
megkönnyebbült:
– Már
azt hittem gyűlölsz valamiért.
– Akkoriban
még nem beszéltem a tündék nyelvét, csupán az elhangzott névből
következtettem.
– Zangulus
– mondta ki a nevet annyi idő után ismét, a király.
Későre
járt. Az őrség lesben állt. A királyság lakói lassan, mind
aludni tértek. Selrond és Imayra a fák lombjai alatt sétáltak, s
tovább beszélgettek.
– Van
már kilátásban valami hasznos elfoglaltság? – érdeklődött a
tünde király.
– Karel
herceg milyen tevékenységet űz?
– Leyrával
járják a környéket, egy felderítő sereggel. Sajnos a
veszteségeink után, ezt megkövetelik.
– Rólam
is nagyon sokat tudsz. Nagyon informált vagy – ismerte el a
vendég.
– Vannak
kapcsolataim. Jobban szeretek mindenről tudni, mint semmiről. Ahol
támadás következik be, abból máris konzekvenciát vonok le.
Olyankor várhatóan, a népem is veszélybe kerül. Fogalmam sincs
Haldor beszélt-e rólam és az itteni életről…
Imayra
rázta a fejét:
– Egyáltalán
nem. Alig beszélgettünk. Talán ez is az oka annak, hogy idehozott.
Szerinte itt hasznosabb vagyok.
– Evvel
egyetértek. Lehet ismerős volt a táj idefelé jövet, az otthonod
elég közel van. Mindössze délen egy kisebb erdő határolja.
Imayra
örült e hírnek. Szívesen csatlakozna Karelhez és Leyrához, csak
hogy újra láthassa.
A
király tovább mesélt:
– Nem
akarlak elkeseríteni, de a háború után az ellenséges erőkből,
sokan elmenekültek. Hagytunk ott Haldorral katonákat. Úgy hétszáz
évvel ezelőtt, sikerült újra kovácsolódniuk s visszaszerezték
a kastélyt. Azóta sokszor támadnak: kifosztják a kisebb falvakat.
Hozzánk is betörtek egyszer. Nagy volt a pusztítás, sok veszteség
ért minket – sóhajtotta. Pár pillanatra elcsendesedett, majd így
folytatta:
– A
feleségem is ekkor halt meg. Csoda, hogy a fiam túlélte.
Elrejtette előlük, így menekült meg. Kegyetlenek, mindig tudják,
hol okozzák a legnagyobb fájdalmat. Hol érhet másokat a
legnagyobb veszteség. Sajnos akkor nem voltam itthon… máshol
harcoltam.
Selrond
király jobban megnyílt, mint azt ahogy a nő hitte volna. Ami
persze kölcsönös volt:
– Engem
akaratom ellenére akartak férjhez adni, egy olyan férfihoz, akit
nem szerettem. Már az első pillanattól kezdve, fenyegetve éreztem
magam a közelében. A megérzéseimben nem csalódtam, láthattad
meddig fajult.
Selrond
elcsodálkozott:
– Mindig
is rejtély volt számunkra, mi lehetett az oka, hogy egy bölcs
varázslónak, gonosz és sötét erőkhöz kellett folyamodnia.
Imayra
kimondta a választ:
– A
nem viszonzott szerelem. Emiatt ellenzek minden frigyet, ami nem
szerelemből fakad.
Lassan
elindultak szobáik felé. Az éj leple alatt szótlanul haladtak
egymás mellett. Egyiküknek se volt már mondanivalója a másiknak.
Elég későre járt, alig pár óra múlva virradt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése