– El se köszöntem. Be se mutatkoztam. Még a nevét se tudtam meg annak a férfinak, aki az imént zavarba hozott. Szörnyű egy dög vagyok... – indult el egy véletlenszerű irányba.
Fogalma se volt arról, merre tart éppen, de az agya szüntelenül járt:
– Ő a második fickó ezen a héten, aki „megfogott”. Bár, most a legutóbbi, szó szerint. Itt lenne az idő, hogy végre én is megfogjak valakit. Nem ártana megtartani is. Zavar ez a magány... – haladt tovább a maga tempójában, s folytatta a hangos elmélkedést:
– Akivel táncoltam, neki csak a sárkányos tetoválása maradt meg bennem emlékül. Lehet őt is elkapták? Jó lenne vele is találkozni. Ez a rendőr, olyan helyes és udvarias. Meg persze zavarba ejtő... A hangja pedig annyira ismerős... Sajnos nem tudom hova tenni. Annyi emberrel találkozom – a zebránál megállt – Kihez tartozzak? Akivel legközelebb találkozom? Vicces lenne, ha a két fickó egy és ugyanaz a személy lenne. Ekkora mázlim nekem úgy sincs – megvárta, míg a türelmetlen, gyors kék gépjármű bekanyarodik. Nem is törődött azzal, hogy elvileg neki lett volna elsőbbsége. Pedig nyugodtan reklamálhatott volna érte – Azért erősen kétlem, hogy egy rendőr eljárna egy olyan helyre, ahol dolgozom – tekintett körbe, s tovább haladt – Az a sárkányos tetoválás... felejtős... Biztos nem varratna magára egy sárkányt.
Az utca végére érve, végre úgy érezte, tudja merre tovább. Már ismerősnek vélte a város azon részét.
***
Otthon ismét zárt ajtó fogadta. Benézett az ablakokon, s kitartóan csengetett, kopogott:
– Most tényleg nincs otthon senki. Ez szép... Ráadásul az irataim odabent vannak. Így azért mégse mászkálhatok. Mázli, amiért az előző kalandot megúsztam. Legalább a szerencse most is velem van. Szép az idő – tekintett fel a kék égre.
Órákig várt kitartóan. Messzebb gyerekek játszottak. Fejében annyi minden lejátszódott: a férjhez menéstől, egészen a családalapításig:
– Milyen szép volna... De oly hosszú még az út odáig – sóhajtotta.
***
Dorian megvált a fehér pólójától, s elfeküdt az ágyán. Nem tudta kiverni a fejéből a nő arcát. Folyton kísértette:
– Kár, hogy nem voltak nála az iratai. Most tudnám a nevét, na meg hogy hol lakik. Én hülye, ki se faggattam. Pedig a szakmámban ez alap. Ha a városban, akkor csak megtalálom. Nagyon fiatal. Lehet, nincs barátja. Ha lenne, biztos nem így reagálta volna le. Szeret szórakozó helyekre menni...
– Az a táncosnő... Ismerhetik egymást? Mi van ha a kollégák őt is bevitték? – pattant fel, remélve, hogy a bevitt személyek között ráakad:
– Mivel az egyik halacska elúszott, most lehet, a másikat megtalálom... Tudni akarom mi történt velem azon az estén. Mi volt az, ami ennyire kiütött...
A konyhában a reggeli kávé és szendvics elfogyasztása közben kézbe vette az újságot. A mait pedig alaposan szemügyre vette:
– Szép kapás volt az este. Ezt a baklövést még egyszer nem követhetem el. Nem szabad hagynom, hogy az érzelmeim eluralkodjanak rajtam. Szép nő, meg kell hagyni... de a karrierem még fontosabb.
A hálószobában megigazította a takaróját az ágyán. Az éjjeliszekrényéről az önvédelmi fegyverét berakta annak fiókjába, s kulccsal bezárta. Nem képes úgy elmenni otthonról, ha valami nincs rendben. Sose lehet tudni, mikor ugrik be hozzá valaki. Majd percekig tétlenül ácsorgott:
– Nem elég hogy ráijesztettem, de még zavarba is hoztam... Szegény nő.
Megborotválkozott, megmosta a fogait. Amint végzett, elnevette magát:
– Úgy viselkedek, mint aki randira indul. Álmodik a nyomor... ahogy mondani szokás. Most végre minden képkocka a helyére fog kerülni...
Végigjárta a lakását, s örömmel látta, hogy minden rendben és a helyén van. Még mielőtt elindult volna, betelefonált a munkahelyére:
– Értem. Az újságban nem ennyi emberről számoltak be. De ez minket úgyse érint. Azt firkálnak, amit akarnak.
Hosszú percekig beszélgetett valakivel a vonal másik végéről:
–...ja, és van valami, amit személyesen szeretnék neked elmondani.
– Rendben. Mindjárt indulok, megnézem őket jómagam is. Ott találkozunk, szevasz.
– Minden rendben van. Illetve majdnem minden... Unom a magányt. Jó lenne végre megosztani valakivel a tágas lakásomat. Egyre kínosabb, hogy munkamániásnak könyvelnek el a kollégák... – indult el az ajtó felé, bízva abban, hogy elégedetten, mosollyal az arcán fog visszatérni ide.
