Infernal Princess: Szereplők

Vissza a történethez

Light and Darkness - 03

A következdő nap virradóra, vacsora meghívást kapott. Érdekelte milyenek lehetnek Selrond király gyermekei és maga a királynő. Amint elhagyta a szobáját, egy fiatal tünde férfi jött vele szemben:

– Te bizonyára Imayra vagy, ha nem tévedek.

– Nem tévedsz. Benned kit tisztelhetek?

– A király fia vagyok, Karel herceg. Üdvözöllek a királyságban!

– Üdv neked is.

– Ismered a járást? Netán te is vacsorázni indultál?

– Igen, jómagam is odatartok.

– Ha nem vagyok túlságosan tolakodó, velem tartanál?

– Természetesen. Egyedül nem biztos, hogy odataláltam volna.

Imayra igencsak meglepődött, amikor a családi asztalnál csupán a királyt látta. Nem értette miért. A kézfejére csókot lehelt, s hellyel kínálta. A továbbiakban a figyelme a fiára terelődött:

– Üdvözöllek fiam, mi hír a királyságon kívül?

– Nem láttunk ellenséges erőket a közeli falvak környékén – válaszolta Karel herceg.

A nő ülve hallgatta végig, az apa és a fia részletes beszélgetését.

– Látom, megismerkedtél vendégünkkel, Imayrával.

– Igen, idejövet volt hozzá szerencsém. Szemrevaló teremtés, ha mondhatok ilyet.

A király nevetett. Imayra kissé zavarban érezte magát.

– Bocsánat – vette észre magát az ifjú.

– Ne kérj bocsánatot egy hölgytől, ha dicséretnek szántad – tanácsolta a fiának Selrond, s folytatta:

– Szegény fiúnak még nem volt lehetősége nemes hölgyekkel találkoznia. De majd erre is sort kerítünk.

– Esküvő lesz? – kíváncsiskodott Imayra.

– Apám nagyon erőlteti... – jegyezte meg halkan a herceg.

Imayrában sötét emlékek törtek fel:

– Az én férjhez menésemet is erőltették. Nem egy kellemes emlék…

Selrond csendre intette fiát, s le se vette a tekintetét az elszomorodott nőről:

– Már vége van, bármi is volt.

Imayra a sötét múlt árnyékából, hirtelen visszatért a jelenbe:

– Igen, így van. 

A vacsora után Karel herceg magukra hagyta őket. A király kihasználta e alkalmat, hogy beavassa a nőt, a nagy titokba:

– Bizonyára feltűnt, hogy a családi vacsorát ilyen szűk körben tartottuk – tért máris a lényegre Selrond. Imayra fejében, megfordult egy és más, de nem akart mindjárt a legrosszabbra gondolni. Selrond folytatta:

– A feleségem hosszú évekkel ezelőtt halt meg. Csak egy gyermekünk született. A családunk idősebb tagjai sem élnek már. Nem tagadás, harcban estek el. 

Imayra ekkor döbbent rá, mennyi közös élmény, érzés kering e helyben és az itt lakókban. E királyság majdnem úgy végezte, ahogy az ő népe.

– Netán felkavartalak érzelmileg? – kérdezte megbánóan a király.

– Csak átérzem a gyászt.

– Tudom ki vagy. Emlékszem rád – fürkészte a nő szemeit.

– Én is emlékszem rád.

Selrond felállt, s a nőhöz közeledett. Imayra nem értette, mi következik ezután. Ezért ő is felállt, s várta mit lép a király.

– Akkor és ott megölhettél volna. Az erőd és az okod meg volt rá, hisz újra idegen kézre kerültél. Miért nem tetted?

– Erre nem tudom a választ. Talán ösztönösen cselekedtem. Amire emlékszem: az otthonom, ahogy akkor a saját szememmel láttam... Megrémített a látvány – emlékezett vissza a nő. Selrond megkönnyebbült:

– Már azt hittem gyűlölsz valamiért.

– Akkoriban még nem beszéltem a tündék nyelvét, csupán az elhangzott névből következtettem.

– Zangulus – mondta ki a nevet annyi idő után ismét, a király.

Későre járt. Az őrség lesben állt. A királyság lakói lassan, mind aludni tértek. Selrond és Imayra a fák lombjai alatt sétáltak, s tovább beszélgettek.

– Van már kilátásban valami hasznos elfoglaltság? – érdeklődött a tünde király.

– Karel herceg milyen tevékenységet űz?

– Leyrával járják a környéket, egy felderítő sereggel. Sajnos a veszteségeink után, ezt megkövetelik.

– Rólam is nagyon sokat tudsz. Nagyon informált vagy – ismerte el a vendég.

– Vannak kapcsolataim. Jobban szeretek mindenről tudni, mint semmiről. Ahol támadás következik be, abból máris konzekvenciát vonok le. Olyankor várhatóan, a népem is veszélybe kerül. Fogalmam sincs Haldor beszélt-e rólam és az itteni életről…

Imayra rázta a fejét:

– Egyáltalán nem. Alig beszélgettünk. Talán ez is az oka annak, hogy idehozott. Szerinte itt hasznosabb vagyok.

– Evvel egyetértek. Lehet ismerős volt a táj idefelé jövet, az otthonod elég közel van. Mindössze délen egy kisebb erdő határolja.

Imayra örült e hírnek. Szívesen csatlakozna Karelhez és Leyrához, csak hogy újra láthassa.

A király tovább mesélt:

– Nem akarlak elkeseríteni, de a háború után az ellenséges erőkből, sokan elmenekültek. Hagytunk ott Haldorral katonákat. Úgy hétszáz évvel ezelőtt, sikerült újra kovácsolódniuk s visszaszerezték a kastélyt. Azóta sokszor támadnak: kifosztják a kisebb falvakat. Hozzánk is betörtek egyszer. Nagy volt a pusztítás, sok veszteség ért minket – sóhajtotta. Pár pillanatra elcsendesedett, majd így folytatta:

– A feleségem is ekkor halt meg. Csoda, hogy a fiam túlélte. Elrejtette előlük, így menekült meg. Kegyetlenek, mindig tudják, hol okozzák a legnagyobb fájdalmat. Hol érhet másokat a legnagyobb veszteség. Sajnos akkor nem voltam itthon… máshol harcoltam.

Selrond király jobban megnyílt, mint azt ahogy a nő hitte volna. Ami persze kölcsönös volt:

– Engem akaratom ellenére akartak férjhez adni, egy olyan férfihoz, akit nem szerettem. Már az első pillanattól kezdve, fenyegetve éreztem magam a közelében. A megérzéseimben nem csalódtam, láthattad meddig fajult.

Selrond elcsodálkozott:

– Mindig is rejtély volt számunkra, mi lehetett az oka, hogy egy bölcs varázslónak, gonosz és sötét erőkhöz kellett folyamodnia.

Imayra kimondta a választ:

– A nem viszonzott szerelem. Emiatt ellenzek minden frigyet, ami nem szerelemből fakad.

Lassan elindultak szobáik felé. Az éj leple alatt szótlanul haladtak egymás mellett. Egyiküknek se volt már mondanivalója a másiknak. Elég későre járt, alig pár óra múlva virradt.

Light and Darkness - 04

Infernal Princess: 12. rész: Köszönöm, hogy megmentett

A győzelem napján, minden virágba borult. Mindenki Erhardot ünnepelte. Egyedül én voltam az illetlen, aki a szobájában kuksolt. Úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha haza megyek. Karion herceghez nem fűz olyan mély érzés, mint Erhardhoz, aki nem lehet az enyém. Most már tudom, ez nem az a hely, ahol megtalálom a boldogságom. Haza megyek, és hagyom, hogy Erhard boldog legyen. Felhívtam a nagymamámat, hogy jöjjön értem. Mirella mama szűkszavúan megígérte, eljön. Rögvest összecsomagoltam a holmimat holnapra. 

Az azt követő napon, reggel, a nagymamám ébresztett. Amint megláttam, könnyekkel a szemeimben ugrottam ki az ágyból, s megöleltem:

– Annyira örülök, hogy itt vagy!

– Mi a baj Lizbeth, miért vagy ilyen megtört?

Az ujjaim hegyével, finoman szárazra töröltem a szemeimet:

– Hiányoztál. Most már tudom, milyen életre vágytam, de belátom, nem nekem való. 

Mirella mama helyet foglalt a legközelebbi fotelben:

– Hogy érted kincsem?

– Szerelmes vagyok. De akit szeretek, egy másik nőt fog elvenni.

Nagymama felállt, s csak ennyit mondott:

– Értelek. Sajnálom, hogy így alakult. Ha nem haragszol, elmegyek, meglátogatom egy régi jó barátomat.

Amint becsukta maga mögött az ajtót, én felöltöztem s összekészültem. A cuccaim szépen egymás mellett sorakoztak. Arra várva, hogy amikor eljön az idő, a személyzet érte jöjjön. Túl szép volt az idő ahhoz, hogy a szobában várakozzak. 

Kimentem a kertbe. Elsétáltam ahhoz a helyhez, ahol tegnap Erhard és Karion párbajozott. Ahogy haladtam, úgy búcsúztam el minden virágtól és fűszáltól.

– Itt az idő. Nekem már nincs miért itt maradnom. Ideje távozni – törődtem bele a tényekbe. Valaki azonban megzavart:

– Hallom, elhagy minket, kedves Lizbeth. Vagy inkább hívjam Pokoli hercegnőnek?

Percekig nem mozdultam. Felismertem Erhard hangját:

– Igen, elmegyek – fordultam felé:

– Köszönöm, hogy megmentett.

Erhard szokatlanul kedves volt hozzám:

– Tudtommal mindig is tegeződtünk. Hisz barátok vagyunk. Igaz?

Milyen igaz. Bár csak ennél több lenne köztünk.

– Igen, barátok vagyunk – bólintottam, s eszembe jutott valami:

– Tudod, sokat gondolkodtam azon, hogy befessem-e a hajam szőkére.

– Ne fesd be. Nekem tetszik a hosszú barna hajad.

A párbaj óta ő is megváltozott. Sokat tartózkodik a szobáján kívül. Folytattam a sétát, Erhard pedig csatlakozott hozzám.

Alig lettem egy lépést, amint feltűnt nekem valami:

– Nagymama? – csodálkoztam, amint megláttam odafent, őt, és a királyt. Olyanok voltak egymás mellett, mint egy pár.

– Örülök, hogy annyi év után még mindig ragaszkodnak egymáshoz.

– Tessék? Úgy érted, tényleg van köztük valami? – kérdeztem. Erhard nevetett:

– Szeretik egymást. Nem tudtad?

– Sose áradozott nekem róla – néztem fel ismét az erkélyre, ahol már egymás kezét fogták.

Erhard beavatott:

– Szép, és egyben szívszorító történet az övék. Egy bálon ismerték meg egymást. De az apám már jegyben járt. A nagymamád kezét pedig más hercegnek ígérték. A többit tudod. Idővel mindketten megözvegyültek. Az utóbbi időben pedig újra egymásra találtak.

Végre elmosolyodtam. Annyira örültem Mirella mama boldogságának.

– Őket látva, megfogadtam, mindent meg fogok tenni a boldogságomért. Mindent megteszek azért, hogy azzal a nővel lehessek, akit szeretek. Szeretném, ha te is boldog lennél – folytatta, s mélyen a szemembe nézett. 

Sikerült ismét zavarba hoznia:

– Kérlek, fejezd be.

Erhard tekintete komollyá vált:

– Mondd, mit kell tennem azért, hogy velünk maradj?

– Sajnálom Erhard, nem maradhatok – hajtottam le a fejem, szomorúan. Erhard sóhajtott:

– Rendben, akkor utánad megyek, és úgy könyörgök neked, hogy gyere vissza. Kérlek, legyél a feleségem. Ha kell, térden állva könyörgök.

Nem értettem, sőt, már teljesen elvesztettem a fonalat:

– Én úgy tudom, Sibilla hercegnőt szándékozod elvenni.

Erhard egy pillanatra felnézett az apjára:

– Ki mondta ezt neked? Az óta szeretlek, amióta először megláttalak. Bár, idő közben elbizonytalanodtam. De azért próbálkoztam, hát ha... érted?

– Nem igazán – ráztam a fejem, s folytattam:

– Pedig fogadni mertem volna, hogy a szőkék a gyengéid.

Erhard kedvesen, mosollyal az arcán világosított fel:

– Nem csípem a szőkéket. De ezt Sibillának ne mond. Én a hosszú barna hajú nőkért vagyok oda. A feleségem is barna hajú volt. Igaz, ő barna szemű. De a zöld szemeid, engem rabul ejtettek. Azon az estén, amikor beléptél, tudtam, hogy meg fogsz menteni. Sibillától és minden mástól.

– Pedig tényleg olyan voltál mellette, mint aki szereti.

– Mellette nem könnyű úriembernek maradni. De inkább váltsunk témát. Hozzám jössz, vagy udvaroljak neked még egy hónapig? Kérlek, ne kínozz tovább.

A válaszom egyértelmű volt. De ezekben a percekben se jutott el a tudatomig, hogy végre azé a férfié vagyok, akit szeretek:

– Eszemben sincs kínozni téged. Persze, hogy hozzád megyek.

A király és a nagymamám osztozott az örömünkben. Ki tudja, mióta szurkoltak nekünk odafent. 

Az esküvőnk napján mindenki osztozott az örömünkben, egyedül Karion állt távolabb, elkülönülve a többi vendégtől. Az arca oly sok mindenről árulkodott. Bízom benne, egy nap megbocsájt nekem azért, amiért a szívemre hallgattam.

Állítólag, Emilyt, a szobalányt, és Ericet, a cinkosát, valaki megbízta az elrablásommal. Még pénzt is kaptak érte. Sajnos az illető nyomára, az esküvőnk napjáig sem akadtak. Ha lenne gyanúsított az ügyben, bizonyíték hiányában úgy se tartóztatnák le. 

Épp, hogy egymás ujjára húztuk a gyűrűket, amikor mögöttünk Mirella mama elkiáltotta magát:

– Segítség! Loren szülni fog! Jön a baba!

Felejthetetlen élmény volt. Mi nem zavartattuk magunkat. Erhard és én egymásra mosolyogtunk. Elcsattant az első hitvesi csók.

A csók után, mi is kifutottunk a templomból. Erhard és én, boldogan, optimistán tekintünk előre a jövőre. A koronázást későbbre tartogatjuk a családdal, ami persze sok feladattal, s kötelességgel jár. Erhard mellett éreztem, sőt tudtam: A Pokoli hercegnő már a múlté.

- Vége -

Infernal Princess: 11. rész: Harc a koronáért

Még aznap este eljött értem két testőr. A tüzet eloltották, később nyomozást indítottak az ügyben, mivel megállapították: fennáll a szándékos gyújtogatás gyanúja. Állandóan vigyáztak rám. Kariont és Erhardot napokig nem láttam. Úgy tettem, ahogy azt Erhard mondta. Élveztem a nyarat, mintha semmi se történt volna azon az estén. 

Az öklömön a kicsi sebek már kezdtek begyógyulni:

– Remélem, annak a szemétnek, hagytam nyomot az arcán – nézegettem, s folytattam a pihenést. Hiányzott Harold és a nagymamám. Épp rájuk gondoltam, amikor odajött hozzám az egyik testőr:

– Hercegnő, telefonon keresik.

Elmentem az asztalhoz, s felvettem a telefonkagylót. A nagymamám volt:

– Szia Lizbeth! Hallottam a tűzről és a felfordulásról. Mondd, ugye jól vagy?

– Szia nagymama! Igen, jól vagyok. Vigyáznak rám a fiúk – mosolyogtam rájuk, s folytattam a mesélést:

– Erhardot és a vőlegényemet az elmúlt napokban nem is láttam. Kicsit unatkozom. Loren hogy van?

– A nővéred jól van. Már nagyon várja a baba érkezését. De érted jobban aggódom gyermekem. Olyan messze vagy tőlünk.

– Már megfordult a fejemben, hogy haza menjek – hajtottam le a fejem, s eszembe jutott Erhard elutasítása.

– Ne szomorkodj, Karion hamarosan visszatér hozzád. A nővéreddel egy ideje nézegetjük a menyasszonyi ruhákat. Javaslom, nézz fel te is az internetre, és nézegesd őket. Gondolj valami szépre.

– Rendben, köszönöm.

Egy kicsit beszélgettem még a nővéremmel is, s tőle is elbúcsúztam. Visszamentem a medencéhez, a testőrök gyűrűjébe. Annyira kedvetlen voltam. Meg se fordult a fejemben habos, hófehér ruhákat nézegetni. Még az esküvőtől is elment a kedvem. 

Délután Erhard apja fogadott. Leültem, s meghallgattam a mondani valóját:

– Lizbeth, amit most mondok, az hatással lehet a jövődre. A kastély nem biztonságos. Örülök, hogy engedelmeskedsz Erhard kérésének. Szeretném a továbbiakban is kérni türelmedet. A fiam, Erhard, úgy döntött, mégis igényt tart a koronára. Ezért párbajozni fog a fiával. Ha győz, akkor ő veszi át helyem. Nem kötelező hozzá menned az unokámhoz, ha királynő szeretnél lenni.

– Értem – bólintottam, s eszembe jutott valami:

– Erhard nincs valami jó bőrben. Bírni fogja a terhet, ha király lesz?

A király bizakodott, s leült mellém:

– Biztosan, hisz ott van neki Sibilla hercegnő. Akit bizonyára feleségül fog venni.

Éreztem, a hír hallatán, kezdek elsápadni. Próbáltam tartani magam, hogy egy könnyet se ejtsek. Most éreztem igazán, mennyire fontos nekem Erhard. Nagyon megszerettem. 

– Jól vagy, gyermekem? Nem kell aggódni, a párbaj nem életre-halálra fog menni. Persze, azt nem ígérhetem, hogy nem fogják megsebezni egymást. Ha nem bírod a vér látványát, nem muszáj jelen lenned. Én a teraszon fogom nézni őket.

– Hol lesz a párbaj?

– A kertben. Ha van kedved, csatlakozhatsz hozzám. Pontos időpontot még nem tudok mondani. De értesíteni foglak.

Megköszöntem a királynak az információkat, s visszamentem a szobámhoz. Ahogy haladtam, meglepetésemre Erhard jött felém:

– Szép jó napot Lizbeth! – Majd elment mellettem. Se egy mosoly, se egy kézcsók. Utána köszöntem, s percekig csak őt néztem.

– Nekem nem is köszönsz? – kérdezte mögöttem Karion, s erősen megölelt.

– Szia! Minden rendben? – kérdeztem. Karion nem repesett az örömtől. De ő legalább törődött velem:

– Majd mesélek a temetőben. Gyere, öltözz fel rendesen. Meglátogatjuk édesanyám sírját.

Karion a hosszú séta során, csendesen haladt mellettem. Arra lettem figyelmes, hogy megáll, és nem mozdul. A tekintete még szomorúbbá vált, mint korábban. Bizonyára az apja miatt. Amiért megnehezíti a dolgát. Türelmesen néztem rá, s ekkor végre megtisztelt a tekintetével:

– Holnap párbajozok apámmal.

– Már holnap? – kérdeztem döbbenten. Karion folytatta:

– Igen, minél hamarabb túl akarunk esni rajta. Lizbeth, ha veszítenék, akkor is velem maradnál?

Váratlanul ért a kérdés. Magam se tudtam már, mit akarok. A szívem Erhardhoz húz. Kariont pedig nem akartam megbántani. Főleg úgy, hogy holnap nagy napja lesz.

– Nem tűnsz valami magabiztosnak.

– Tessék? – kérdeztem vissza. Karion sóhajtott:

– Tetszik neked az apám. Így már érthető...

– Egy szóval se mondtam ilyesmit – próbáltam javítani a helyzeten. Nem akartam, hogy emiatt ne tudjon tiszta fejjel gondolkodni a párbaj közben, és ez az ő, vagy Erhard komolyabb sérüléséhez vezessen.

– De nem is válaszoltál a kérdésemre – fogta meg a kezem, s elmentünk a sírokhoz.

Eléggé lehangoló látványban volt részünk. Egy síron se láttunk koszorút, vagy legalább egy szál virágot. Messzebb megakadt a szemünk az egyiken:

– Úgy látom, apám megelőzött minket.

Megható az egy szál virág a síron. Mely bizonyára arra utalt, hiába Sibilla hercegnő az új szerelme, a régit sose felejti el. Tudna engem így szeretni egy férfi, ahogy őt Erhard?

– Ígérd meg Lizbeth, ha veszítek, mellettem maradsz. Ha mégse így döntenél, én nem fogok haragudni rád. Csak csalódott leszek. Apámra pedig hiába vársz – kezdte el mondani, amibe én belevágtam:

– Tudok róla, hogy Sibilla hercegnőt szereti. Bárhogy is alakul holnap a párbaj kimenetele, ő mindenképp meg fog nősülni.

Karion még egyszer felém nézett, s azon a napon többet már nem szólt hozzám. 

Elérkezett a nagy nap. Mire felébredtem, Karion már nem feküdt mellettem. Odakint két férfihang szólalkozott össze. Hálóingben lopakodtam az ajtóhoz, hogy jobban halljam:

– Mit képzelsz te magadról? Hogy mertél kikezdeni vele?

– Nincs semmi köztünk. Ezt elhiheted. Ő hozzád tartozik, és én ezt tiszteletben tartom. Vele is közöltem.

Sóhajtottam, s szépen lassan hátráltam az ajtótól:

– Remélem, nem fogják megölni egymást. Tisztáznom kell az érzéseimet, vagy hazudnom nekik. Mert ennek így nem lesz jó vége.

Keresgélni kezdtem valami ruhadarabot, amit gyorsan magamra ölthetek. Amint kiértem, már nem láttam, nem is hallottam a hangjukat. Elfutottam a király szobájához, hátha oda tartanak a párbaj megkezdése előtt. Sajnos, tévedtem. A királyt egyedül találtam:

– Szép jó reggelt gyermekem! Az urak már készen állnak megvívni egymással. Velem tartasz?

Nem tehettem mást, könyörögtem:

– Kérem, ne hagyja, hogy összecsapjanak. Nem olyan régen vitatkoztak. Félek, kárt tesznek egymásban. Karion herceg eléggé indulatos. Féltem Erhardot.

– Értem. De már nem tehetek semmit. Már odalent vannak. Szabad tudnom, min vitatkoztak? Úgy tudom, már lezárták a múltat.

Elfordítottam a fejem, s halkan így feleltem:

– Miattam. Az én hibámból. 

A király elindult az erkély felé. Még ki se értünk, de már hallottuk az első összecsapást, ahogy a pengék többször is egymáshoz értek.

– Bármit is tervezel, nem hagyom!

Kiáltotta Karion, s megvágta az apját. 

Elfordultam. Erhard hangját is felismertem:

– Nem értem, miért kiabálsz. Talán félsz?

– Dehogy félek! – hangzott el lentről, Kariontól. A király helyet foglalt. Nem zavarta a fia és az unokája szópárbaja. Aggódó tekintettel felé néztem:

– Biztos, hogy hagyni kellene?

A király intett nekem, hogy menjek hozzá közelebb. Engedelmeskedtem, akár egy jó gyerek.

– Melyikért aggódsz jobban? Melyik rabolta el a szíved?

Bölcsen, és meggondoltan válaszoltam:

– Mindkettő fontos nekem. Nem akarom, hogy kárt tegyenek egymásban miattam.

Nem sokkal később egy másik férfi is felkiáltott:

– Éljen Erhard király!

– Tessék? Máris vége? – fordultam meg. A testőrök körbevettek egy férfit, még pedig azt, amelyiket megütöttem.

– Igen gyermekem, vége. Erhard győzött.

Karion felkelt a földről, s próbálta leporolni magát. De belátta, jobban jár, ha átöltözik, és ellátatja a vérző sebeit. Erhard büszkén állt, s a kezét nyújtotta a fia felé:

– Minden elismerésem. Majdnem győztél.

– Köszönöm, apa. Gratulálok.

Nem értettem, mi folyik köztük. Karion legutóbb még el akarta vágni az apja torkát. A király ekkor világosított fel:

– Egy párbajra volt szükség, hogy előcsalogassuk őket. Úgy érzem, evvel a probléma megoldódott. Most már nem kell tartanunk semmitől – állt fel, s velem együtt nézte, ahogy sorban bilincselik meg odalent az embereket. Beleértve a szobalányt is. 

Végül a király még hozzá tette:

– Sajnálom, amiért ilyesminek tettünk ki téged. Jobbnak láttuk, ha nem avatunk be. Nyugodj meg kérlek, most már minden rendben van. Ami a párbajt illeti, tényleg Erhard veszi át a helyem. 

12. rész: Köszönöm, hogy megmentett